A cikk azok közé a rendelkezések közé tartozik, amelyek közvetlen hatályát az EB már a ’60-as évek közepén megállapította [C-57/65. sz. ügy, Alfons Lütticke v. Hauptzollamt Saarlouis (1966) ECR 205.]. Ezek szerint azok a magánszemélyek és vállalkozások, akikre a hátrányos megkülönböztetés tilalma ellenére diszkriminatív adót vetnek ki, a nemzeti bíróságok előtt keresetet indíthatnak az ilyen adók megszüntetésére. A keresetindítás joga e személyeket abban az esetben is megilleti, ha az EUMSz. 113. (EKSz. 90., régi RSz. 99.) cikke alapján harmonizációs lépésekre az adott területeken nem került sor. Ezt a látszólag nyilvánvaló lehetőséget az EB két ügyben is kiemelte, amikor megállapította, hogy a két cikk különböző célok elérését szolgálja. A 110. [90. (95.)] cikk a hátrányos megkülönböztetés általános tilalmát, míg a 113. [93. (99.)] cikk a diszkrimináció fennállásától függetlenül az eltérő tagállami adószabályozás következtében a közösségi kereskedelem előtti akadályok megszüntetését célozza [C-171/78. sz. ügy, Commission v. Denmark (1980) ECR 447. és a C-55/79. sz., Commission v. Ireland (1980) ECR 481. ügyek]. A harmonizációt megvalósító másodlagos joganyag megléte a cikk szabályainak alkalmazhatóságát annyiban érinti, amennyiben az uniós szabályok nemzeti átvételét elvégző jogszabályok vonatkozásában is vizsgálandó a jogszabályoknak a 90. (95.) cikknek való megfelelése. A cikk közvetlen hatálya ugyanakkor abban az esetben is „feléled”, ha az uniós jogszabály csak részleges harmonizációt valósít meg.