Az adóharmonizáció történetének ismertetését már az 1957-es Római Szerződés (a továbbiakban: RSz.) aláírása előtti időszaktól érdemes vizsgálni, hiszen az akkori Közösség már az ESZAK szerződés 1951-es párizsi aláírása után felismerte a nemzeti adószabályozásnak a közös piac létrehozására és működésére gyakorolt jelentős hatását. A közös szén- és acélpiacon az érintett termékek szabad kereskedelmének komoly akadályát képezték az eltérő, elsősorban a közvetett adókra vonatkozó tagállami adószabályok. Az előbbi probléma megoldására az ESZAK Főhatósága 1953-ban bízta meg a független szakértőkből álló, ún. Tinbergen-bizottságot, hogy határozza meg a szén és acél közös piacát érintő adóharmonizáció lehetséges irányait. Mivel az ESZAK Szerződés 50. cikke már a kumulatív (kaszkád) forgalmi adóztatás megszüntetését szorgalmazta, ennek megfelelően a Tinbergen-bizottság kutatásának fókuszában is a Közösség akkori tagállamainak hatályos forgalmi adó szabályozása, az egyes mentességek kérdése, a szabályozásnak az import és hazai termékek árára gyakorolt hatása, valamint a fentiekkel összefüggésben a származási, illetve a célország szabályai szerinti adóztatásnak a szén és acél közös piacára gyakorolt gazdasági hatásainak vizsgálata állt. A bizottság által készített jelentés (lásd az ESZAK Főhatósága által a 30/53. számú határozat mellékleteként kiadott ajánlásokat, HL 1953, 109.) szerint a forgalmi adózás tagállamok által alkalmazott rendszere nem teszi lehetővé a célország szabályai szerinti adóztatás bevezetését, mert az adó alapjának és összegének megállapítása a termelés és értékesítés egyes szakaszaiban gyakorlatilag lehetetlen. A származási ország szabályai szerinti adóztatás pedig egyetlen, illetve csak néhány terméktípus esetén szintén nem megvalósítható, ezért a bizottság egy módosított rendszert javasolt, amelyben az utolsó termék-előállítási szakaszban megfizetett adó visszatérítésre kerülne, ugyanakkor az import is adókötelessé válna.