Fejezetünk főbb tanulságait az alábbiakban foglalhatjuk össze. A szótári egységek jelentős része csak olyan mondatokban fordulhat elő, amelyekben megtalálható mellette a bővítményeknek egy stabil grammatikai és jelentésbeli tulajdonságegyüttest kielégítő meghatározott köre. Ez arra mutat, hogy magát a viszonyrendszert, amelyet az említett bővítményeknek ki kell elégíteniük, az adott szótári egység hordozza, s ezért annak sajátlagos tulajdonságai között kell elkönyvelnünk. Az efféle viszonyrendszert hordozó szótári egységeket régenseknek, a régens követelményeit valamely mondatban kielégítő bővítményeket pedig az adott régens adott mondatbeli vonzatainak neveztük. Azokat a bővítményeket, amelyek a mondat egyetlen régensének a viszonyrendszerébe sem kapcsolódnak be, az adott mondaton belül szabad határozóknak nevezzük. (Bővítményeknek minősülnek egy adott mondat szerkezetének mindazon összetevői, amelyek az illető mondaton belül valamely szótári vagy funkcionális egység maximális kiterjesztését képviselik.) A szótári egységeknek tehát állandó tulajdonságuk az, hogy régensek-e vagy sem. Vonzatnak vagy szabad határozónak lenni ezzel szemben mondatbeli grammatikai szerep: szintaktikai funkció. A régensek esetében a legtipikusabb mondatbeli szerep (szintaktikai funkció) a szerkezeti fej funkciója. A régensek ugyanis a viszonyrendszerükbe illeszkedő nyelvi egységekkel (azaz vonzataikkal) együtt általában egyetlen mondatszerkezeti egységet (összetevőt) alkotnak, amely maga is a régenstől kapja legfontosabb grammatikai tulajdonságait, s ezért a régens bővítésének vagy kiterjesztésének tekinthető. A bővítés magvául szolgáló, az összetevő grammatikai tulajdonságait meghatározó elem szintaktikai funkciójára pedig minden esetben a „szerkezeti fej” terminussal utalunk. A régensek maximális bővítései — mint minden maximális kiterjesztés — olyan nyelvi egységek, amelyek a mondatokban bővítményekként szerepelhetnek.