Mezősi Gábor

Magyarország természetföldrajza


A hazai tájbeosztás története

Magyarországon Hunfalvyig vezethető vissza a táj fogalma, de a 20. század elején terjedt el, amikor a néprajzi szempontok előtérbe kerültek. Teleki írt először a táj értelmezésének fontosságáról, és javasolta ezen egységek (pl. Mezőség, Nyírség) tájalkotó tényezők szerinti tudományos elemzését. Az első hazai tájbeosztások – mivel nem volt még tudományosan megalapozott felszínfejlődési és ökológiai ismeret – népi és politikai indíttatásúak voltak, és leginkább a tájak térképi, valamint térbeli elkülönítését és a helyek azonosítását szolgálták (Lukács 2003). Cholnoky (1926) a tradicionális neveken kívül mesterségesekkel is próbálkozott. Az általa elkülönített kilenc nagytáj az Alföld, a Dunántúl (ez a név már legalább 1621-től használatos – Kiss 1980), az Erdélyi-medence, a Kelet-magyarországiszigethegység, az Északnyugati-felvidék, az Északkeleti-felvidék, a Keleti-Kárpátok, a Dél-erdélyi-felvidék és a Dinári-Alpok vidéke volt, de ezek közül többnek a neve nem gyökeresedett meg. Prinz (1936) a tájak fogalma alatt lényegében a mai értelemben vett nagytájakat értette, azaz olyan nagyobb területrészeket, amelyeknek a szomszédaiktól lényegesen eltérő természeti adottságaik vannak. Megítélése szerint nem volt tapasztalat és igény nagyobb tájegységek meghatározására, sőt némelyiknek (pl. az Alföldnek) gyakran történelemi támasza sem volt. A történelmi Magyarország területén – lényegében tovább pontosítva Cholnoky egységeit – 13 tájat és ezeken belül kisebb területű vidékeket (ma középtájnak mondanánk) különített el. A tájszemlélet fejlődését és tudományos megközelítését (ez utóbbit a tájalkotó tényezők, genetika, éghajlat, vízrajz jellemzésével) alkalmazta Bulla és Mendöl (1947) az egész Kárpát-medencére megszerkesztett, már hierarchiát is tartalmazó tájbeosztási térképpel.

Magyarország természetföldrajza

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2015

ISBN: 978 963 058 976 5

Magyarország természeti földrajzáról sok nézőpontból számos igényes összefoglalás készült már, ezek azonban sok esetben nem elégítik ki maradéktalanul a természetföldrajzi megközelítést.

Mezősi Gábor könyvének újdonsága abban áll, hogy a természeti tényezők kapcsolódási rendszerének regionális értelemben való megfogalmazására vállalkozik. Azaz a kötetben főként nem a tájakról esik szó, amelyek maguk is integrált egységek, hanem annak - regionális szintű - elemzéséről, hogy az egyes tényezők milyen hatáskapcsolatban állnak egymással.

A könyv ennek megfelelően két nagyobb gondolatkör köré rendezi a mondanivalót. Az első rész Magyarországra vonatkozóan az általános természetföldrajzi kérdéseket tárgyalja, alapvetően elméleti jelleggel. A tárgyalás az egyes tényezőkhöz kapcsolódik, és kiterjed a kialakulás, az alapállapot, a hatófolyamatok, a természetes változási tendenciák elemzésére.

A második, regionális tartalmú rész alkalmazott, gyakorlati jellegű. A bemutatás középpontjában a táji konfliktusok, a környezeti értékek és veszélyek, a sajátos táji adottságok szerepelnek, valamint a hatáskapcsolatok vizsgálata, beleértve a hatások következményrendszerének vázlatát is.

E műfajában újszerű feldolgozás túlmutat a klasszikus ismereteken, egyes szegmenseiben integrált igényű kérdések megválaszolására is vállalkozik, és szándékai szerint tudományos szempontból valóban a földrajz legbelsőbb szakterületéhez illeszkedik. A kötetet egyrészt azoknak ajánljuk, akik hallgatóként doktoranduszként, oktatóként, kutatóként szakmai szempontból érdeklődnek a téma iránt, másrészt mindazoknak a szakembereknek, akiknek munkájuk során a természeti erőforrásokkal és adottságokkal kell sáfárkodniuk, vagy felelősek a környezet „egységes” állapotának fenntartásáért.

Hivatkozás: https://mersz.hu/mezosi-magyarorszag-termeszetfoldrajza//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave