Az 50-es évek elején helyrebillent a német államok között 1848–1849-ben megbomlott erőegyensúly. Az 1848-as forradalmakat német területen a porosz hadsereg verte le. 1849 tavaszán a Német Szövetség területének jelentős részén állomásoztak porosz csapatok, ugyanakkor Ausztriát lefoglalta a magyar és az olasz szabadságharc. Ilyen körülmények között Joseph Maria Radowitz porosz miniszterelnök Berlinben megállapodást írt alá Szászországgal és Hannoverrel, amelyben a szerződő felek elismerték, hogy a birodalom élére elnöki minőségben a porosz uralkodónak kell kerülnie. A „Három király uniójá”-hoz vagy más néven porosz unióhoz huszonnyolc német állam is csatlakozott. Az Erfurtba összehívott parlament meg is kezdte az unió jövendőbeli alkotmányának kidolgozását. Ausztria kiszorítása a Bundból és a porosz hegemónia ilyen mértékű megerősödése azonban nemcsak osztrák érdekeket sértett, de Miklós cárt sem hagyhatta hidegen. Az osztrák–orosz tiltakozás a német államok többségét is elfordította a poroszoktól. A Radowitz helyére lépő Edwin Hans Karl Manteuffel 1850 novemberében kénytelen volt aláírni az olmützi szerződést, melyben Poroszország a hadsereg leszerelésére, a porosz unió feloszlatására és a régi szövetségi gyűlés elismerésére tett ígéretet. Ezzel az Ausztria nélkül létrehozandó, ún. kisnémet egység zátonyra futott.