A másodlagos jogalkotás során meg kell jelölni azt az uniós jogi rendelkezést, amely alapján az aktust elfogadták. A jogi alap tartalmazza az intézmények hatáskörét, s az adott aktusnak ezt meg kell jelölnie. Ennek mindenekelőtt az az értelme, hogy vitás esetben eldönthető legyen, vajon az adott intézmény az adott aktussal az adott területen – mezőgazdaság, környezetvédelem, vízumpolitika, oktatás, kutatás-fejlesztés és így tovább – a számára a Szerződésben biztosított hatáskörben járt-e el. Ha nem, az aktus érvénytelen, megsemmisíthető. A másik oka a jogi alap helyes megválasztása követelményének, hogy az egyes területeken a hatáskör gyakorlása nem egyforma eljárás keretében történik, nem ugyanazok az intézmények nem ugyanazokkal a jogosítványokkal vesznek részt. A gyakorlatban gondot okozhat, hogy egy konkrét intézkedés, jogszabály egyszerre több területet is érinthet (gondoljuk meg például, hogy egy környezet védelmére vonatkozó jogharmonizációs előírás egyúttal érinti a belső piac viszonyait is, hiszen az eltérő követelményeket támasztó tagállami környezetvédelmi előírások eltérő versenyképességet eredményeznek), illetve, hogy az uniós célok elérésére a Szerződés nem jelölt meg megfelelő, konkrét fellépési kötelezettséget, illetve jogot (erre is jó példa a környezeti politika, ahol a közösségi szintű fellépés tekintetében sokkal korábban megteremtődött az elhatározás, mint ahogy arra a Szerződés kifejezetten felhatalmazást adott volna). Az első esetben a Bíróság álláspontja, hogy amennyiben az adott aktusnak több rendeltetése van, kizárólag a meghatározó fontosságú jogalapot kell megjelölni. Kivételesen, amnnyiben az eltérő célok egymástól elválaszthatatlanok, valamennyit meg kell jelölni.280