A tarifás szerződést nyugat-európai szakirodalom a jogi szabályozás egyik sajátos formájának tartja, normatív tartalma miatt, ugyanakkor nem vitatja el szerződési jellegét sem. Hasonlóan vélekedik erről némi kivétellel a magyar jogtudomány is, amely a tarifa (kollektív) szerződést normatív tartalma miatt – elvitatva szerződési jellegét – quasi jogszabályként kezeli (Román László). Jogelméletileg nézve a kérdést, tulajdonképpen minden jogi aktus normát tartalmaz. A szerződés – mint két vagy többoldalú jogügylet – az azt aláíró felekre nézve tartalmaz normatív előírásokat. Minél több személy írja alá a szerződést, annál nagyobb körre terjed ki annak a hatálya. A többoldalú jogügyleti kategórián belül különleges helyet foglal el a társasági szerződés, amely egy meghatározott társasági körre tartalmaz olyan általános jellegű jogi normákat, amelyek a társaság valamennyi tagját valamire jogosítják, és/vagy kötelezik. Ennél tovább a jogi személyiséggel rendelkező gazdasági társaságok és egyesületek belső szabályzatai mennek, ide értve az alapszabályokat is, amelyek abban különböznek a társasági szerződéstől, hogy míg a társasági szerződést minden társasági tagnak alá kell írnia, addig a szabályzatot/alapszabályt nem, csak a tagok többségének meg kell szavaznia. Ez utóbbinál is közre kell működnie a tagságnak, de nem szükséges, hogy minden egyes tag azt kézjegyével ellássa (parafálja), elég, ha a többség azt megszavazza, és indifferens az, hogy a kisebbség jelen volt a szavazáson és negatív szavazatot adott le vagy tartózkodott a szavazáskor vagy jelen sem volt. Tartalmilag a jogforrások csoportjánál az a közös jellemző, hogy azt az érintettek direkt vagy indirekt módon maguk alkotják meg. Ha direkt módon, akkor szerződésről van szó, ha indirekt módon, akkor szabályzatról, illetve alapszabályról (satzung) beszélhetünk.