Valamennyi itt tárgyalt ország tarifatörvénye keretjellegűen előírja azokat a főbb tárgyköröket, amelyeket a munkaviszonnyal kapcsolatban a tarifaszerződésnek tartalmaznia kell. Az ide vonatkozóan megadott szempontok az egyik állam tarifatörvényében részletesebben körül vannak írva, míg a másikban kevésbé. Minthogy azonban a tarifaszerződés-kötési gyakorlatnak Nyugat-Európában közel egy évszázados hagyománya van, a tartalmi követelményeket illetően egységes kritériumrendszer alakult ki a koalíciós praxisban és a bírósági gyakorlatban egyaránt. Ennek megfelelően a tarifaszerződéseknek két fő tartalmi része alakult ki. Az egyik az ún. kötelmi rész, amely csak a kollektív szerződést megkötő felekre vonatkozik, és ami a felekre kötelező generálklauzulákat foglalja magába, míg a másik az ún. normatív rész, amely a munkaviszonyból származó jogokat és kötelezettségeket általánosságban rendezi. Így ez a rész közvetve harmadik személyek, azaz a munkáltatók és a munkavállalók konkrét munkajogi kapcsolataira is kihat. Ennél fogva a kollektív szerződés elsőbbséget élvez a munkaszerződéssel szemben, vagyis ez utóbbinak a tartalma nem lehet ellentétes az előbbiével, csak akkor, ha kedvezőbb (Günstigkeitsprinzip). Ezenkívül a normatív rész – normákat tartalmazó jellegére tekintettel – a jogalkotással a német dogmatika szerint „átruházott jogalkotási feljogosítás” formájában áll kapcsolatban, amit a francia dogmatika úgy jellemez, hogy „a kollektív szerződés a jogszabályhoz hasonló regulatív funkciót lát el”.813