Az emberré válás folyamatában ebből a szempontból a nagy áttörést a neolit forradalom jelentette, amikor is a termelő gazdálkodásra, és termelő gazdaságra tértek át a nemzetségi társadalmi formában élők. Annak feltérképezése természetesen nem tartozik a munkajog körébe, hogy a zsákmányszerző életmódról történő áttérésnek mi állhatott a hátterében, de nyilvánvalóan olyan külső hatások kényszerítették ki ezt a változást, amelynek a megoldására már az elvándorlás és a folyamatos zsákmányszerzés nem nyújtott megfelelő lehetőséget.

A szervezett munkavégzés megjelenése, a munka-, és a társadalmi csoportok közötti feladatmegosztás megjelenése előre vetítette a szervezett társadalom képét. A közösségek letelepedésének a folyamata végül is a várostársadalmak kialakulásában testesül meg. A folyamat az időszámításunk kezdete előtti évezredben érkezik fordulóponthoz. Mezopotámiában az első megszervezett társadalmak létrejöttének ezt az időszakot tekinthetjük. Ezt megelőzően azonban már a negyven évi pusztai vándorlást követően Izrael népe is letelepszik, amelynek törzseiben az Ószövetségi Írások tanúsága szerint a mai napig is a zsidó–keresztény kultúrkörben érvényesülve az Úr tiszteletére a hetedik nap megszentelt nap lett, amelyen a munkavégzés nem megengedett.8

A társadalom kialakulása és az állam megszerveződése magával hozta a jogszabályok megjelenését is. Ebből az időszakból származik Mezopotámiából Hamurappi Törvényoszlopa, amely egyébként már tartalmaz rendelkezéseket a munkavégzéssel összefüggésben. Például a 273. § úgy rendelkezik, ha valaki napszámost fogad fel az év elejétől az ötödik hónapig hat se ezüstöt ad egy napra, a hatodik hónaptól pedig az év végéig öt se ezüstöt naponta. Míg a 274. § szabályai szerint, ha valaki mesterembert fogad fel, bérként részére öt se ezüst jár. Itt a vállalkozási és a szolgálati munkavégzés még nem különül el egymástól.9

A munkával összefüggő társadalmi-emberi kapcsolatok mai értelemben vett jogi rendezésének gyökerei a római joghoz nyúlnak vissza. Itt válik egyértelművé a magánjognak (ius privatus) és a közjognak (ius publicus) egymástól való elkülönülése. Az ezt megelőző közel-keleti despotikus birodalmakban (Egyiptom, Asszíria, Babilon stb.) a munka egy része túlnyomóan az államgépezet által szervezett és irányított közmunka volt.10 Az ókor egyik legtovább fennmaradó birodalma az egyiptomi birodalom, ahol a munkavégzésre irányuló viszonyok szerződésen nyugodtak, erre utalnak azok a régészeti leletek, amelyek ilyen szerződési szövegeket tártak fel. Asszíriában és Babilonban, valamint Egyiptomban, vagyis az ókori kelet folyam-menti birodalmaiban az aszályos és esős időszakok időtartam szerint is rapszodikus változása miatt, valamint a termés beérését biztosító csatornarendszerek kialakítása, továbbá a közélelmezés biztonságát jelentő gabonatároláshoz szükséges közraktárak és állami, valamint kultikus épületek (palotagazdaság, templomok stb.) létesítése érdekében végzett közmunkákon kívül Egyiptomban az állam és a papi rend, továbbá a legfelső réteghez tartozó kiváltságososok manufakturális termelő műhelyei és azokkal összekapcsolt kereskedelmi lerakatai nagyszámú kézműiparost, kereskedőt és mezőgazdasági munkást, az állami adminisztráció pedig írnokot és tanítót foglalkoztatott. Munkaviszonyukra a közmunkákhoz hasonló alacsony bérezés, a kiszolgáltatottság és az agyonhajtás volt a jellemző. Ezzel szemben Asszíriában és Babilonban a palotagazdaság részére végzett közmunkák mellett kialakult egy széles körű magángazdaság. Az agyagtáblák írásos emlékei szerint léteztek már egyéni és társas cégek, hitelintézetek és széles körben történt bonyolultabb, iparszerű hivatásként végzett kereskedelmi, valamint hitelügyletkötés. Mindezzel együtt a közelmúlt szocializmusára és részben a mai globális neoliberalizmusra jellemző ókori egyiptomi gazdasági rendszer mellett megjelent a zsidó joghoz hasonlóan némileg a szociális piacgazdaságokra jellemző humánusabb munkaviszony-tartalom is.

Ez a magánjogias szolgálat azonban a görög városállamokban vált teljessé, amitől annyiban különbözött a közszolgálat, hogy az megtiszteltetésen alapuló választott tisztségviselés volt, amiért legfeljebb honorárium, azaz tiszteletdíj járt.

Az ókori Hellas területén a görögöket megelőző fejlődéséből kiemelendő a mükénéi társadalom, amely már a tulajdonviszonyokkal kapcsolatos rendezésre is figyelmet fordított. A mükénéi állam ugyanis megkülönböztette már az állami és a faluközösségi földtulajdont.11 Az utánuk jött görögöknél pedig időszámításunk kezdete előtti 750-től kezdődően folyamatosan alakultak ki a városállamok, a poliszok, amelyek hatalmukat a környező kisebb településekre is fokozatosan kiterjesztették. Az így kialakult stabil államformáknak köszönhetően a görög társadalom is rétegzetté vált. Az árutermelés megjelenésének következtében pedig a társadalmi rétegek közötti komoly etnikai mozgások indulnak el. A görögöknél általánossá vált áru-, és pénzforgalom magával hozta az adósrabszolgaság megjelenését. Az ennek következtében bekövetkezett társadalmi és vagyoni rétegeződés folytán általánossá vált a fizikai és a szellemi munkával járó tágabb emberi tevékenység kettéválása, mégpedig rabszolgamunkára és polgárinak, vagyis jogalanynak számító szabad emberi tevékenységre. A rabszolgamunka kifelé jelentkező joghatásaiért ezért a rabszolgatartó tulajdonos jogalanyként felel. A rabszolgamunka kifelé ezért a rabszolgatartót terhelő és/vagy feljogosító kötelemként jelenik meg. A görög poliszokban és diaszporákban megjelennek az árutermelő és kereskedő, valamint mezőgazdasági családi gazdaságok vállalkozó tulajdonosi gazdával, hozzá szegődő néhány alkalmazottal és rabszolga-munkással.12

A közszolgálatnak és a magánszolgálatnak azonban olyan dogmatikai rendszerű konzisztens szabályozása, amely közvetlenül hatott is a munkával összefüggő mai jogi szabályozásra és a munka-, valamint a közszolgálati jog mai intézményrendszerére, a római jogban alakult ki. A római államgépezetben és a légióknál civil, valamint katonai közszolgálatot teljesítők szolgálati viszonyának jogi rendezése a ius publicus része. A római magánjogban (ius privatus) a rabszolgamunkán kívül megjelent munkatevékenységek közül a szívességből végzett, de „viszontjáradékkal” honorált tevékenységből kialakult a vállalkozás, míg a vidéki majorgazdaságokban (villagazdaságokban) dolgozó mezőgazdasági rabszolgák (a későbbi jobbágyok) fokozatos felszabadítását követően a velük megkötött kolóniaszerződések, azaz haszonbérletek a középkorban átalakultak közjogi alapon működő feudális hűbéri szolgálati szerződésekké. A munkavégzésre irányuló viszonyokat a római jogrendszer, egyértelműen magánjogi jogviszonyként definiálja, annak előre bocsátásával, hogy önálló szerződéstípusként a munkavégzésre irányuló viszonyok szabályozását nem tartotta szükségesnek. A patrónus-kliensi tartós lekötelezettséggel járó szabad szolgálati kapcsolat vezetett el a kevésbé függő, azonban mégis kötött jellegű huzamos szolgálati viszony intézményesüléséhez, míg a dologbérletre (locatio conductio rei) és a munkabérletre (locatio conducio operearum) tagozódó római jogi bérleti jogügyletből az utóbbi az, amely a mai modern szolgálati szerződés egyik részelemét képezi. Ez a teljesen kötött „függő szolgálat”, illetőleg „függő munka”, míg a kevésbé kötött tartós szolgálat az, amely jelentős részben a kliensi viszonyból alakult ki.13 A római szerződéstípusok közül a munkavégzésre irányuló szerződések a locatio conductio – a bérlet – körében kerültek szabályozásra. Ahogy Brósz Róbert rámutat, a rómaiak bérlet fogalma is sokkal tágabb volt a mainál. Több tényállást ölel fel, mint a mai bérleti szerződés, hiszen a locatio conductio egységes fogalma alá tartozott az l.c. rei, azaz a dologbérlet, az l.c. operarum, vagyis a mai munka-, illetve szolgálati szerződés, és az l.c. operis, amelyet a mai jog vállalkozási szerződésként jelöl meg.14

A római jogrend bérleti szerződése szinallagmatikus kötelem, megegyezéssel létrejövő szerződés, és egyik oldalon a locator áll, aki valamit átad használatra, vagy önmagát és szolgálatait bocsátja rendelkezésre. A szabad munkaerő megjelenése egyértelmű igényként fogalmazta meg, hogy a bérleti szerződés sajátos esetként szabályozza a munkabérletet, és azt, hogy e szerződéstípus keretei között jelenjék meg a mai modern értelemben vett vállalkozási szerződés is. A locatio conductio lényeges eleme éppen annak szinallagmatikus jellegéből következően az ellenszolgáltatás a pénzfizetés lett, amely operarum és az operis esetében egyaránt érvényesült. A locatio conductio operarum nem más, mint szabad ember munkájának igénybevétele, a munkában töltött idő szerint fizetett pénzért. A szerződésből származó kötelezettségek a munkás, locator oldalán a tisztessége munkavégzés, a munkaadó oldalán a conduktor oldalán a megfelelő bér megfizetése.

A locatio conductio operis, amely leginkább műbérletként, vagy vállalkozási szerződésként definiálható, meghatározott dolog előállítását, produkálását jelentette szintén pénzért. Ez azonban kezdetben szívességi ellenszolgáltatás volt a locator részéről, aki donációs alapon vállalta a kötelezettséget, nem pedig kontraktuális jelleggel. Bár a római jogban mind a két szerződéses munkavégzési forma a már említettek szerint a locatio conduction alapult, a bérletnek ez a két formája a rómaiaknál össze is mosódott. Csak a középkor glosszátorai tették hangsúlyossá Brósz és Pólay álláspontja szerint a locatio conductio rei, operaum és operis közötti különbséget, és vált a vállalkozás ellenértéke honorariummá, míg a munkabérleté munkabérré.15

A colonusi rendszerből kialakult hűbéri jogviszony a feudalizmus gazdasági és társadalmi berendezkedése egyértelműen a társadalom tagjainak alá-fölérendeltségen nyugvó lineáris hierarchikus társadalmi szerkezetet alakított ki. A colonia ugyanis a kezdeti dologbérlethez hasonló, de részben a munkát végző részére a használaton kívül haszonelsajátítást is lehetővé tevő magánjogi jellegű konstrukcióját fokozatosan a fejedelemtől-királytól elinduló adományozási rendszeren és az ezért járó hűbéri szolgáltatáson keresztül fokozatosan közjogi intézménnyé formálta át. Már a római birodalomban megjelenő colonatusi rendszer is alapvető eltéréseket mutatott a korábbi rabszolgarendszerhez képest, hiszen a colonus már semmiképpen nem dolognak tekintendő, jogi értelemben, jogalanyként tekint rá a római jogrend is. Ugyanez igaz a jobbágyságra, hiszen a jobbágy már szabad polgár, jogalanynak minősül, kétségtelen tény azonban, hogy a hűbérúrhoz való viszonya alapvetően közjogias jellegű, amely egyértelműen alá-fölérendeltségi viszonyon nyugodott.

A locatio conductio e három formájától, valamint a coloniától elkülönül a megbízás, vagyis a mandatum, amely azért fontos témánk szempontjából, mert a megbízás felkérésre, más ügyének ingyenes ellátására, és így szintén munkavégzésre kötött szerződés, azonban teljesen bizalmi alapon. E leglényegesebb különbsége mellett az ingyenessége volt a jellemző, amely szintén a bizalmi helyzetből fakadt. Ezért a rómaiak nem is tekintették szerződésnek, hanem szerződésen kívüli bizalmi kötelemnek. A mandátumnak a tárgya és tartalma elsősorban szellemi feladat teljesítése és ügyintézés volt. Annál fogva azonban, hogy a megbízás egyenlőtlen jogviszony volt, bár a bona fides itt is irányadóként jelent meg, elvezetett a patronusi és a cliensi alá-fölérendeltségi viszony kialakulásához.

A bérleti és a megbízási jellegű ügyekkel együtt a római agráriumban megjelenik az ún. „colonia”-szerződés, másként a földhaszonbérleti szerződés is. Ugyanis az ügyesebb és jobban gazdálkodó parasztgazdák (agricolae) megvásárolták a szomszédos szegényebb gazdák földjeit, de ott tartották őket haszonbérlőként, akik továbbra is művelték az így kialakult majorságok földjeit pénzbeli haszonbérfizetés vagy a termés egy részének a majorgazdaságnak történő átadása ellenében (felesbérlet). A kolonusok továbbra is a római faluból majorsági teleppé vált kolónián maradtak, amelyek a népvándorlási hullámok alatt az elmenekült majorgazda helyére lépő új hűbérúr (várúr) hűbéreseivé váló jobbágyok faluközösségévé formálódott ismét át. A Római Birodalom virágzása idején azonban a hódító hadjáratok egyre több rabszolgát importáltak, a majorgazdák ezért tömegesen mondák fel a kolóniaszerződéseket és a kolónusokat olcsóbb rabszolga-munkaerővel váltották fel. A földekről így elűzött kolónusok a városokba özönlöttek, akikről a római adminisztráció közélelmezéssel és cirkuszi játékokkal (panem et circenses) vagy katonai szolgálatba helyezéssel gondoskodott. Ez volt az első agráregzódus, amit a nagyüzemi iparosítás kedetén az angliai követett.

Mivel a mezőgazdaságban a nagy majorságok esetében a rabszolga-felszabadításokkal is egyre inkább előtérbe került a colonatusi, vagyis a földhaszonbérleti rendszer, nagy Constantinusnak 332-ben meghozott császári edictuma a colonust gyakorlatilag röghöz köti azzal, hogy megtiltja a colonus földnélküli eladását, valamint megtiltja a colonusnak a bérlemény elhagyását. Nagy Constantinus ezzel mintegy már megalapozta a közjogiasodó hűbéri rendszert. Azzal pedig, hogy a földet csak a colonusokkal együtt lehetetett eladni, előfutárává vált annak a mai modern joghelyzetnek, hogy vállalateladásnál a munkakollektíva is átkerül az új tulajdonoshoz. Így a munka-, illetőleg az alkalmazotti kollektíva munka- és teljesítményminősége a vállalat értékét jelentősen befolyásolja.

A colonus rendszer gyakorlatilag a megművelt földhöz jogilag kötött függőségi viszonyban élő földművesi réteg kialakulását jelenti. Ez a Nagy Constantinus által 332-ben kiadott edictum lényegében a magánjogi bérleti jogviszonyokból, állami szabályokon nyugvó függőségi viszonyt hoz létre.16 Ezt a társadalmi átalakulást jelentős mértékben befolyásolja a római birodalom bukását eredményező barbár törzsek megjelenése és ilyen módon hosszú folyamat eredményeképpen kristályosodik ki és szilárdul meg a feudalizmus gazdasági és társadalmi rendje.

Az így kialakult közjogias jogviszonyok közepette is elkülöníthetők azonban olyan szolgáltatások, amelyekkel a hűbérúr és a jobbágy egymásnak tartoztak. A hűbérúrhoz való kötődés nem a jobbágy önkéntes akaratelhatározásán múlott és nyugodott. Így a jobbágy által nyújtott szolgáltatások köre és mértéke sem a jobbágy és a hűbérúr megállapodásban rögzítettek, hanem a hűbéri jog általános normatív előírásai szerint történt. A jobbágy gyakorlatilag beleszületik a státuszába, és ebből a státuszból csak nagyon ritka esetben tud kitörni. Éppen ezért jelentősek munkajogi szempontból is azok a rétegek, amelyek a jobbágyságon kívül végeznek munkát. Ebből a körből kell kiemelnünk a hospesek sajátos csoportját, amely csoporthoz tartozók olyan telepesek voltak, akik mocsaras erdős területek szántófölddé alakítása fejében meghatározott ideig az adott területen tartózkodtak, ezért adómentességet élveztek, de szabadon távozhattak.17

Sajátos – munkajogi szempontból is kiemelendő – réteget képeztek az ipari, kereskedelmi tevékenységgel foglalkozók, mivel a középkor egyik legfontosabb városi-piaci intézményeként az ipar és kereskedelem körében jelennek meg a céhek. A céh ugyanis egyfelől egy-egy jól körülhatárolható foglalkozást űzőknek kiváltságokat biztosító érdekvédelmi szervezete volt, amely kifejezetten azért jött létre, hogy a városokban az adott területen monopóliumokat biztosítson a céh tagjai számára. Másfelől azonban a szakma hírnevét és ezen keresztül áttételesen a fogyasztók érdekeit is védő intézmény is volt. Ennek keretében a céh felelt a szakmai utánpótlásért is, amiről tanulói-tanonci céhszabályzat kibocsátásával gondoskodott. A céhmester és inasa közötti jogviszonyok már sokkal inkább értelmezhetőek valamiféle munkaviszonyként. Az úgynevezett tanonc szerződések ugyanis már meghatározták a mester és a tanonc jogait és kötelezettségeit az adott jogviszonyon belül. Ezek a szerződések igyekeztek egyébként azt a célt is elérni, hogy az inas minél később válhasson a céh teljes jogú tagjává, mesterré.18

A feudalizmus időszakából kiemelést érdemelnek még a bányászok foglalkoztatására irányuló szerződések, hiszen a középkori bányatechnológia szoros együttműködést és összehangolt munkatevékenységet követelt meg. Ennek az összehangolt közös munkának az egyik folyománya lett a szociális érzékenység, és szociális felelősségvállalás megjelenése is, az úgynevezett bányatársas-ládákon keresztül. A bányászok közös tevékenysége már előre vetíti a kollektív munkajogi intézmények megjelenését is, hiszen közösen tárgyalnak munkabérről és munkaidőről egyaránt. A bányászok munkaviszonyának speciális szabályozása a német munkajogban egészen a legutóbbi időkig fennmaradt.19

A nagy földrajzi felfedezéseket lehetővé tévő tudományos technikai újítások és ennek következtében végbemenő nagy földrajzi felfedezések, valamint a földrajzi felfedezések eredményeképpen az Európába áramló egzotikus árukészlet-növekedés következtében előállt keresleti piac terebélyesedése, új munkaszervezeti formák létrejöttét is kikényszerítette. Ezek lesznek a manufaktúrák, amelyek általánosan és széles körben elterjedten a XVII. században jelennek meg szerte Európában. A manufaktúrák a céhekkel szemben már a munkamegosztás elvén állnak, ezzel a munkás értéke is devalválódik, hiszen részfeladatok ellátása cserélhetővé, pótolhatóvá teszi a munkásságot, a munkavégzők tömegét, és erre az időszakra tehető a bérmunkásság általános megjelenése. Ekkor jelent meg a családi ipari és a kereskedelmi, valamint a háztartási munkaviszony és e három bizalmi jellegen alapuló munkakapcsolat céh- és településbeli, majd országos általános rendtartásbeli szabályain túlmenően az átfogó ipari és kereskedelmi jogi szabályrendeletek, rendtartások. Ebben jelentős szerep volt a XV. században Anglia-szerte előtérbe került textiliparnak, amelynek hatására már egyre kevesebb területen folytattak mezőgazdasági termelést. A nagy földbirtok-tulajdonosok áttértek a juhtenyésztésre, bekerítve a földeket és elűzve a jobbágyaikat, kiket aztán az állam a csavargó törvényekkel a manufaktúrákba irányított. Így alakult ki a családi jellegű munkaviszony mellett a nagyüzemi, kaszárnyarendszerű tömegmunkavégzés.20 A feudális társadalmi és gazdasági rend felbomlását követően így kiformálódott polgári társadalom és a polgári társadalmakat meghatározó jogfelfogás, ide értve a szabadságjogok előtérbe kerülését, amely a mai napig hatást gyakorol a munkajogi szabályozás és gyakorlat alakulására.

Visszatérve a kötött és a kevésbé kötött szolgálat már említett megkülönböztetésére, a szolgálat két eleméből alakult ki mind a középkor, mind a klasszikus kapitalizmus európai társadalmaiban mindvégig jelen volt és részben még ma is jelen lévő háztartási alkalmazotti (cselédi) jogviszony, továbbá a családi kisiparosi műhelyekben és kereskedelmi üzletekben fennálló jogviszony iparos és kereskedősegédi jogviszony, az ugyancsak e helyeken létező ipari és kereskedelmi tanonci kapcsolat, ezenkívül a szabadfoglalkozású (közjegyzői, ügyvédi, mérnöki, építési stb.) magánirodai (titkári, irodavezetői, ügyintézői, ügynöki) szolgálat, továbbá a mezőgazdaságban a földbirtokokra történő cselédi-béresi elszegődés. Ezek egy része – főleg a házi cselédi és a bizalmi jellegű – határozatlan időtartamú, sőt felbontható módon – egy életre is szólhatott, míg a másik része – így a tanonci és a mezőgazdasági cselédi, valamint a segédmunkási jogviszony – csak meghatározott időre vonatkozott, miként a később megjelent gyári munkási jogviszony is, a mesterek kivételével. A klasszikus szolgálat előbb említett ókori kettős iránya így tagozódott és fejlődött tovább.21

Jogdogmatikailag azonban a szolgálat e két elemének az egyesítéséből keletkezett az a szolgálati szerződés, amely a munkavégzéssel összefüggő kötelmek egyikeként került a germán jogrendszert követő egyes nemzetek polgári törvénykönyvébe (Ptk.-jába) a vállalkozás, az alkuszi szerződés és a díjkitűzés mellé. Ezt a megoldást vette át az 1913. évi magyar Ptk.-tervezet és az 1928. évi magyar Magánjogi Törvényjavaslat (Mtj.) is.22 A feudális társadalmi és gazdasági rend felbomlását követően kialakuló polgári társadalom és a polgári társadalmakat meghatározó jogfelfogás, illetve szabadságjogok előtérbe kerülése a mai napig hatást gyakorol a munkajog alakulására a munkajogi szabályozásra.

A felvilágosodás időszakában megjelent filozófiai, jogfilozófiai eszmerendszerek középpontjába a szabadságjogok egyre szélesebb és teljesebb körű megjelenítése került. Politikai és jogi dokumentumok egyaránt a jogegyenlőséget állítják az állami és a jogi gondolkodás középpontjába. Természetes módon szembe helyezkedve a feudális állam és jogrend nyíltan jogegyenlőtlenségen alapuló felfogásával. A szerződéses alapon álló gazdaság-politikai liberalizmus egyik legfontosabb magánjogi aspektusa a szerződési szabadság elvének kimondása és a formális jogegyenlőség elvének rögzítése volt. Ehhez szorosan kapcsolódik a faire-laissez elv, az úgynevezett éjjeliőr állam eszménye, amikor is állam inkább csak figyel, sem mint aktív módon generál változásokat. A szerződési szabadság elvéből az az elvárás is megfogalmazódik és levezethető a szerződéses liberalizmus időszakában, hogy az állami beavatkozás a szerződéses viszonyokban szükségtelen, az egyéni szabadságjogok közösség érdekei által nem korlátozhatók. Ez az elv természetesen a munkaviszonyokat szabályozó szerződésekre is hatott, azok vonatkozásában is igyekeztek az állami beavatkozást minimalizálni.

Bár a formális jogegyenlőség elvét hirdette a XVIII. század jogrendje, ténylegesen ez az elv a munkaviszonyokat szabályozó szerződések szintjén nem valósult meg, hiszen a munkaadó és a munkás között tényleges egyenlőség és ebből eredő akaratszabadság csak a munkaadó oldalán jelenhetett meg. Az azonban kétségtelen tény, hogy a munkaszerződések már ebben az időszakban is nagy tömegben előforduló megállapodások voltak, és a munkavállalók nagy tömege, illetve a munkaszerződések nagy száma valami módon mégis abba az irányba hatott, hogy a szerződéses liberalizmus eszméjét és gyakorlatát az állami beavatkozás, és az állami szabályozás felváltsa és határozza meg a szolgálati, illetve a munkaszerződés tartalmát. Ennek érdekében a jogtudomány tartósan súlyozott kérdésként foglalkozott a szolgálati szerződésnek a munkavégzéssel összefüggő szerződések közül a hozzá legközelebb álló vállalkozástól, valamint másik három rokon szerződéstől, a bérlettől (haszonbérlettől), a megbízástól, valamint a gazdasági társasági tisztségviseléstől való elhatárolásával. A francia–latin civilisztikai kodifikáció (Code Civil, Codice Civile) nem tett és most sem tesz különbséget a kötött és a szabad szolgálati szerződés között, míg a germán típusú polgári jogi kodifikáció (BGB, AGB) igen. Mindkét kodifikáció megoldásánál azonban a szabad szolgálati viszonyra csak a polgári jog szabályai vonatkoztak, viszont a speciális kereskedelmi és ipari szolgálati jogviszonyra reflektált a kereskedelmi törvény (Kt.) és az ipari rendtartási szabályozás is.

Ugyanakkor a munkaszerződés tartalmának Ptk.-beli szabályozásának hiánya vagy túlzott keretjellege több iparilag fejlett európai államban munkaszerződési törvény, sőt munkakódex megalkotását vonta maga után, a nagyüzemi ipari tevékenység pedig általános jelleggel üzemi munkarend kiadásáról szóló törvényhez vezetett, amely utóbbi egyúttal részletesen meghatározta az üzemi munkarendben szabályozandó kérdéseket is. Közülük a francia „Code du travaille” kiállta az idő próbáját, míg az olasz „Charta del lavoro” a II. világháború végével gyakorlatilag szétesett.23 Ugyanakkor az ibériai félszigeten a „Codigo Civil” mellett Spanyolországban az individuális és a kollektív munkajog egészét az „Estatuto de los Trabajadores”, Portugáliában pedig „Codigo de Trabalho” fogja át.24

A germán jogrendszerhez tartozó német, holland, svájci és osztrák munkajogban eme államok polgári törvénykönyvei (BGB, BWB, OR. ABGB) viszonylagos részletességgel szabályozzák a munkaszerződést és a munkaviszonyt, ugyanakkor annak részterületei kodifikálva nincsenek. Ezeket úgynevezett paneltörvények rendezik. Ez az individuális és a kollektív munkajogra egyaránt vonatkozik. Bár Németországban voltak kísérletek a munkajog kodifikálására, azonban mindeddig ez nem sikerült, egyedül Ausztriában valósult meg részleges kodifikáció, mivel ott az úgynevezett alkalmazottak jogviszonyát teljes egészében az Angestellte Gesetz rendezi.25 A feudális társadalmi és gazdasági rend felbomlását követően kialakuló polgári társadalom és a polgári társadalmakat meghatározó jogfelfogás, illetve szabadságjogok előtérbe kerülése a mai napig hatást gyakorol a munkajog alakulására, a munkajogi szabályozásra.

A közszolgálati jogviszonyt mind a germán, mind a frankofon–latin jogrendszert részben átfogó hivatalnoki törvények (Beamtengesetz), illetve közszolgálati törvények (loi du service public), valamint az egyes közszolgálati intézmények belső statútumai, rendtartásai szabályozták és szabályozzák ma is. Az idevonatkozó szabályok egyfelől szolgálati és munkadíjazási előremenetelt, valamint széles körű munkavégzési, valamint státuszbiztonsági privilégiumokat alakítottak ki, de ennek ellentételezéseképpen az állami alkalmazottaktól a munkáltató a gazdasági munkaviszonyhoz viszonyítva nagyobb lojalitást is vár el.26

A szolgálati és a munkaviszony, továbbá a közszolgálati, illetve munkaviszony tartalmát vizsgálva már a XIX. század harmadik harmadára egyértelművé vált, hogy a szolgálatnak mind a köz-, mind pedig a magán formájánál alapjellegzetesség az alkalmazótól, illetve a munkáltatótól való függőség és annak utasításai szerinti eljárás a szolgálat során. Ez lehet teljes függőség, ahol a szolgálatot, illetve a munkát elvállaló személy tevékenységét a munkáltató szervezi, de lehet olyan relatív függőség is, ahol a szolgálatot teljesítő nagyobb önszervezési szabadságot kap. Mind a két szolgálat esetében a szolgálatot azonban főszabályként személyesen kell teljesíteni, amiért munkadíjazás jár. Mivel pedig mind a köz-, mind pedig a magánszolgálatnál egyaránt a szolgálatot ellátó az idejének és munkaerejének teljes vagy túlnyomó részét a munkaadó rendelkezésére bocsátja, egzisztenciálisan és szociálisan is tőle függ. Ezért a munkáltató a szolgálat valamennyi formájánál a szolgálóról, illetve a munkavállalóról gondoskodni köteles (Fürsorgepflicht), ami magába foglalja a munkavállalónak a betegsége ideje alatt a róla és a családjáról való gondoskodást. Ezzel szemben a szolgálatot ellátó személy (munkavállaló, közszolgáló) hűséggel tartozik foglalkoztatójával szemben és ezért tilos ellenérdekű gazdasági (magánszolgálatban), valamint egyéb irányú (közszolgálatot is ideértve) tevékenységet végeznie.

Az I. világháború a munkajogi szabályozásban is változásokat eredményezett, mivel a munkaképes korú férfi lakosság jelentős része a harctereken szolgált. Így a nők munkavállalásának tömeges megjelenése is erre az időszakra tehető. A két világháború közötti időszak munkajogi szempontból, illetve a munkajog története szempontjából nagy változásokat nem eredményezett, természetesen a munkaerőpiacot alapvetően szétzilálta az 1929–33. év között zajló gazdasági világválság. Nem hagyható figyelmen kívül ennek az időszaknak a vizsgálata során, hogy totalitárius rendszerek épültek ki Európában, hiszen a korporatívnak titulált olasz fasiszta állam, a Harmadik Birodalom, vagy éppen a Szovjetunió új berendezkedése alapvetően eltért az európai normáktól.27 Külön figyelmet kell szentelnünk az Egyesült Államok munkajogi jogalkotásának, ezen belül is New Dealhez kapcsolódó szabályoknak.28

A II. világháború befejezését követően a gondoskodó jóléti szociális állam eszménye került az állam szerepvállalását befolyásoló nézetek középpontjába. Így a szociális biztonság kiépítése, a szociális védőháló megteremtése a jogi szabályozáson keresztül is megmutatkozott. Új alkotmányok születtek, amelyek már a munkához való jogot alapvető jogként deklarálják, illetve megjelentek azok a szociális jogok alkotmányos alapjogként, amelyek mentén a szociális jogállam kiépíthetővé válik. Ugyancsak szociális jogként deklarálta a legtöbb nyugat-európai alkotmány a szervezkedés és a sztrájk jogát, amellyel a kollektív munkajogi intézmények alkotmányos elismerése történt meg.29

A XIX. század 40-es éveire fogalmazódott meg az igény – különösen a reform országgyűlések időszakában –, hogy a munka világát is érintő törvényeket fogadjanak el. E jogszabályok közül kell kiemelnünk a kereskedőkről szóló 1840. évi XVI. törvénycikket valamint a gyárak jogviszonyairól szóló 1840. évi XVII. törvénycikket. A szabadságharc leverését követően az osztrák törvények közvetlen hatálya érvényesült. Így léptetik hatályba az osztrák ipari rendtartást 1859-ben, majd az osztrák kereskedelmi törvényt 1862-ben. A kiegyezést követően kerül sor az ipartörvények elfogadására. Az 1884. évi XVII. tc. – az úgynevezett második ipartörvény – harmadik fejezete már külön rendelkezik a segédszemélyzetről, így a tanoncokról, a segédekről és gyári munkásokról. Ezek a szabályok részben a szerződési szabadság elvén nyugszanak, hiszen a 88. § azt rögzíti, hogy az iparos és segédek közötti viszony szabad egyezkedés tárgya. Részben azonban az állami beavatkozás igényét is kielégíti, amikor is a 114. § azt rögzíti, hogy minden gyáros köteles a gyárában saját költségén mindazt létesíteni és fenntartani, ami tekintettel az iparüzlet és telep minőségére, a munkások életének és egészségének lehető biztosítására szolgál. A magyar ipartörvényi szabályozás tehát a német ipartörvények hatására munka- és balesetvédelemre kötelezi az általa foglalkoztatottak irányában az üzem fenntartóját, vagyis a munkáltatót, és ezzel összhangban meghatározza a munkaidő maximumát, és tiltja a kamaszkorúnál fiatalabb kiskorúak foglakoztatását.32

Az 1875. évi XXXVII. törvény, amely a kereskedelemről szól, ugyancsak önálló címben foglalkozik a segédszemélyzettel, rendezve azok jogviszonyait. A magyar munkavállalói réteg zömét kitevő mezőgazdasági munkásság jogviszonyait is szabályozták, jelesül a cselédi és gazda közötti viszony szabályozásáról, a gazdasági munkásokról és a napszámosokról szóló 1876. évi XIII. törvénycikkel. Ezen törvény 1. § kifejezetten szolgálati szerződésként definiálja a cseléd és gazda közötti viszonyt, rögzítve azt is, hogy az a két fél közötti közös megegyezéssel jön létre. Ezt a törvényt váltotta a gazda és gazdasági cseléd közötti jogviszony szabályozásáról szóló 1907. évi XLV. törvénycikk. Ugyancsak a német kereskedelmi törvény (Handelsgesetz) mintájára elkészült magyar kereskedelmi törvény (Kt.), az 1875. évi XXXVII. tc. a „Handelsgesetz”-hez hasonlóan önálló címben foglalkozik, az ipari és a kereskedelmi munkajoggal, ami ha szűken is, de biztosított a munkáltató és a munkavállaló közötti kollektív egyezkedésre lehetőséget, addig a mezőgazdasági cselédjogviszonyt rendező itt említett jogi szabályozás mindezt teljesen kizárta. A magyar munkajognak eme merev anakronizmusa a mezőgazdasági jogviszony terén azután sem változott, hogy a magyar munkajog az első világháborút követően szintén német, valalmint olasz hatásra némi szociális minimálstandardokkal egybekötve az ipari és a kereskedelmi munkajogviszony rendezése terén jelentősen előrelépett. Elég e téren Hubermann, Battai, Keller és Straub, továbbá Perneczky és Vincenti munkásságára utalni, akik mind a munka, mind a szolgálati szerződést, mind pedig a kollektív szerződést feldolgozták a munka, illetőleg a szolgálati jogviszony szociális kihatásait is figyelembe véve. Munkásságukra erőteljesen kihatott a XX. század elejét, valamint az I. világháborút követő német–olasz szociálisan érzékeny munkajog fejlődése.33

Ebben az időszakban alakult ki és erősödött meg Németországban és Olaszországban a munkaszerződés elméleti kidolgozása, továbbá a tarifaszerződéskötésre irányuló érdekegyeztetési jog és az üzemi alkotmányjog, ami azonban az olasz korporatív munkajog etatizálódásával és a nemzetiszocialista Németország dirigizmusával erősen irányítottá vált, sőt Németországban az érdekegyeztetési dialógus felszámolásra is került. A II. világháborút követően azonban mind a két intézményrendszer visszaállt, sőt egész Nyugat-Európában legitimitást is nyert. Ebben pedig jelentős szerepe volt Max Webernek, aki a munka világát gazdaságszociológiai oldalról vizsgálta, Otto von Gierkenek, aki a szolgálati szerződés kialakulásának gyökereit kutatta, Hugo Zinsmeyernek, aki a korporatív munkaszerződés, azaz az individuális és kollektív munkaszerződés tanát dolgozta ki, továbbá Philip Lottmarnak, Julius Gerhard Lantnernek, akik a munka és a szolgálati szerződést, valamint a tarifaszerződést dolgozták fel monografikusan. Ugyanakkor a munkajog egészének átfogó feldolgozása Walter Kaschker érdeme. Max Weber és Zinsheimer hatására e szerzők munkásságában a szociáldemokrata irányultságú szociális megközelítés meglehetősen erős, ami legpregnánsabban Henrich Heckernek a munkáskérdésről írt művében, valamint Adolf Wehernek a munka és a tőke küzdelméről szóló könyvében fejeződik ki. E német munkajogfejlődés jelentősen befolyásolta és egészen radikális szociáldemokrata irányba vitte a francia jogfejlődést. A két irányultság között helyezkedett el, de inkább a némethez hasonlított az olasz jogfejlődés, amely jelentősen befolyásolta a magyar munkajogelméletet, -szabályozást és bírói gyakorlatot egyaránt.34

Visszatérve a magyar jogfejlődésre, sajátosan alakult a kollektív munkajoghoz való viszony. A kollektív munkaszerződést, másként mondva a munkaszabályzati szerződést a bírói gyakorlat is elismeri, sőt Perneczky Béla részéről monographikus feldolgozást is nyert, Vincenti Gusztáv pedig a Szladits Károly által szerkesztett „Magyar Magánjog” c. többszerzős mű IV. kötetében a munkával kapcsolatos szerződést feldolgozó átfogó tanulmányában súlyozottan tárgyalja az ún. „munkaszabályzati szerződést, Perneczkyhez hasonlóan kimutatva azt, hogy ez a szerződéstípus egy kötelmivel és egy normatív tartalommal egyaránt rendelkezik. A sztrájk jogát azonban e korszakban nem ismerte el sem a jogalkotó, sem a bírói gyakorlat. Így például a C. II. 8346/1928. számú Kúriai döntés rögzítette, hogy az 1914. évi XVII. törvénycikk 50. § a vasút-igazgatóságot azzal a kivételes fegyelmi jogkörrel ruházta fel, melynél fogva azokat az alkalmazottakat, akiket a törvény 3. § II. pontjában meghatározott tömeges munkabeszüntetésben (sztrájk) való részvétel, vagy szolgálatnak tömegesen jelentkező lanyha teljesítésében nyilvánuló szolgálati vétség terhel, a rendes fegyelmi eljárás mellőzésével a szolgálatból azonnali hatállyal elbocsáthatja. A másik lényeges kollektív munkajogi intézmény a kollektív szerződés munkaszabályzati szerződésnek elnevezve, viszonylag hamar létjogosultságot szerzett.