A kritika, a bírálat szabadságát a polgári ügyekben eljáró bíróságok széleskörűen értelmezik. A BH1993. 89. és a BH2001. 468. döntések értelmében a véleménynyilvánítás tartalmában nem jogsértő, ha nem foglal magába valótlanságot – a vélemény tehát tartalmát tekintve korlátozhatatlan. A „véleménynyilvánítás, értékelés, bírálat, […] vita” önmagában nem alapozhatja meg a jó hírnév védelmét (l. még az LB PK 12. számú állásfoglalását). A vélemény kinyilvánításának módja azonban – emelték ki mindkét esetben – lehet jogsértő, akkor, ha az „aránytalanul túlzó, indokolatlanul bántó, lealázó, lekicsinylő, lealacsonyító”. Ez a gyakorta előforduló meghatározás évtizedekkel korábbról, Törő Károlytól származik,432 és került át a bírói gyakorlatba (lásd még például: BH2001. 522., BH2002. 221., BH2002. 352.). Nehezen értelmezhető és nehéz elhatárolási kérdésekhez vezet ugyanakkor e döntésekben, hogy a bíróságok közvetve kiolvasható álláspontja szerint a valós (bizonyított) ténybeli alappal rendelkező vélemények is lehetnek jogsértőek, ha „kifejezésmódjuk” megfelel a fenti követelményeknek; ennek az elvnek az alkalmazása kiüresítené a véleménynyilvánításnak az AB 1994-es döntése szerint értelmezett szabadságának tartalmát. Hasonló következtetéseket lehet levonni az újabb felsőbírósági döntésekből, amelyek szerint a ténybeli alappal bíró vélemények sem lehetnek kifejezésmódjukban indokolatlanul bántóak vagy lealázók (l. pl. BH2012. 240.).