Csemáné Váradi Erika, Görgényi Ilona, Gula József, Horváth Tibor, Jacsó Judit, Lévay Miklós, Sántha Ferenc

Magyar büntetőjog - általános rész

2.1.1. A jogos védelem

Azt az elvet, mely szerint az egyén az őt ért jogtalan támadásokat visszaverheti, a legrégibb idők óta az államok elismerik. Az ugyan az állam kötelessége, hogy a maga eszközeivel védje az állampolgárok életét, személyét és javait, illetve általában tegyen meg mindent annak érdekében, hogy az állampolgárok elleni jogtalan támadásokat megelőzze és elhárítsa. A történelmi tapasztalatok azonban amellett szólnak, hogy az állam e kötelezettségét nem tudja mindig teljesíteni. Az állam a maga védelmi eszközeivel – rendőrséggel, egyéb hatóságokkal – nem lehet mindig és mindenütt jelen. El kell tehát ismernie, hogy az egyén maga védje meg magát a jogtalan támadások ellen, enélkül számtalan esetben nem lehetne megakadályozni a jogsértéseket.

Már a római jog a ius naturale szabályának tekintette, hogy „vim vi repellere licet”, azaz, hogy az erőszakot szabad erőszakkal visszaverni. Cicero szerint a jogos védelem az emberrel veleszületett törvény, természetjog. A jogos védelem elvét mind a kánonjog, mind az európai késő középkori törvények egyaránt elismerik. Hasonló a magyar jogfejlődés is. Werbőczy Hármaskönyve (III. 21–24.) részletesen szabályozza a jogos védelem kérdését. Az 1795-ös és az 1843-as törvényjavaslatok kimerítően rendelkeznek a kérdés minden részletéről. Az 1878. évi Csemegi-kódex szabályozása az alapja a későbbi hazai büntetőtörvények idevágó rendelkezéseinek.

A késő középkori törvények a jogos védelem intézményét csak mint „megengedett” vagy „méltányolható” ölést vagy testi sértést szabályozták, de a Feuerbach szerkesztette bajor 1813-as kódex óta az európai büntető törvénykönyvekben mint általános felelősségi problémát az Általános Részben szabályozzák.

A korai német büntetőjogi irodalom (Pufendorf, Geyer, Zöpfl) a jogos védelmet büntethetőséget kizáró oknak tekinti, de magát a jogtalan támadás elleni védekezés közben elkövetett jogsértést „nem büntetendő jogtalanságnak” minősíti. A ma uralkodó felfogás alapját Hegel veti meg azzal, hogy a védelmi cselekményt mint a jogtalan támadás tagadását jognak nyilvánítja. A hegelianus érvelést fejlesztették tovább a 19–20. században, főleg az olasz és német szerzők. A német irodalomban alakultak ki azok a nézetek, melyek szerint a jogos védelem elvét nem a jogban, hanem az ún. szükségállapotban kell keresni. A büntetlenség alapja a szükségállapot, melybe a támadó juttatta a megtámadottat. A későbbi német irodalom is a szükséghelyzetből vezeti le a jogos védelmet és büntetlenségét – a később tárgyalandó végszükséggel együtt –, de már „jogszerűnek” ismeri el a jogos védelmet, így szükségjogról (Notrecht) beszél (Jescheck és mások).

A magyar büntetőjogi irodalomban a Csemegi-kódexet követően töretlen az a nézet, hogy a jogos védelem az egyént megillető alanyi jog, amely kizárja a védelmi cselekmény jogellenességét, ezért nem büntetendő.

Sajátosan értelmezi a jogos védelmi cselekmény jogi jellegét a 23/1990. (X. 3.) számú AB határozathoz fűzött egyik párhuzamos vélemény, amely az élet elleni támadás esetén tagadja a támadó halálát okozó védelmi cselekmény jogszerűségét. Érvelése szerint: „…ha a megtámadott megöli a támadóját… a jog nem az élettől való megfosztás jogszerűségét ismeri el, hanem annak a szituációnak a jogon kívüliségét, amelyben a támadás és az elhárítás lezajlott…, jogot a támadó megölésére a jog nem adhat, de ugyanazon okból azt sem írhatja elő, hogy a megtámadott tűrni köteles,… így tehát a természetes állapot tér vissza azokra a pillanatokra, amíg az életek közötti választás szituációja fennáll… csak a választási helyzet megszűntével lép be újra a jog.” Ezzel a nézettel nem tudunk egyetérteni, mivel ellentétes a fent vázolt elméleti felfogással, a magyar jogfejlődéssel és a hatályos törvényi szabályozással.

A magunk részéről hangsúlyozni szeretnénk a jogos védelem intézményének azt az alapgondolatát, hogy miután az állam nem képes minden időben és helyen megelőzni és elhárítani az egyének elleni jogtalan támadásokat, ezért kénytelen a társadalmi együttélés szabadságának és biztonságának fenntartása érdekében védelmi jogosítványainak egy részét az állampolgárnak ad hoc jelleggel átadni. A jogos védelem alapgondolata: a jog nem köteles kitérni a jogtalanság elől. Az ellenkező esetben ugyanis az erőszakkal párosult jogtalanság hatalmasabb lenne mint a jog, ami a jogállamiság eszméjével, lényegével homlokegyenest ellenkezik. Végső soron el kell ismerni, hogy a védelmi jog eredeti, állam által elismert, alanyi jog. Mint ilyen, a jogos védelem joga kizárja a védelem keretében okozott kár, sérelem jogellenességét.

Magyarország Alaptörvényének V. cikke rendelkezik arról, hogy mindenkinek joga van törvényben meghatározottak szerint a személye, illetve a tulajdona ellen intézett vagy az ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához.
A védelem jogát elismerve a törvényalkotóra hárul, hogy meghatározza:
- a jogos védelem feltételeit,
- a jogos védelemben részesülő jogtárgyakat,
- a jogos védelem határainak túllépése esetén okozott sérelemért a büntetőjogi felelősség mértékét.
Az új Btk. rendelkezése szerint:

Btk. 22. § (1) Nem büntetendő az a cselekmény, amely a saját, illetve más vagy mások személye, javai vagy a közérdek ellen intézett, illetve ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges.

(2) A jogtalan támadást úgy kell tekinteni, mintha az a védekező életének kioltására is irányult volna, ha
1. azt személy ellen
  aa) éjjel,
  
  ab) fegyveresen,
  
  ac) felfegyverkezve vagy
  
  ad) csoportosan
  
  követik el,
2. az a lakásba
  
  ba) éjjel,
  
  bb) fegyveresen,
  
  bc) felfegyverkezve vagy
  
  bd) csoportosan
  
  történő jogtalan behatolás, vagy
3. az a lakáshoz tartozó bekerített helyre fegyveresen történő jogtalan behatolás.
(4) A megtámadott nem köteles kitérni a jogtalan támadás elől.
A jogos védelem feltételei a törvény szerint a támadás, amely
- jogtalan,
- közvetlen, illetve közvetlenül fenyegető,
- más vagy mások személye, javai, illetve a közérdek ellen irányul.
1. A támadás olyan erőkifejtés, amelynek célja a védett jogtárgyak körében előnytelen hatás kifejtése, azaz a társadalomra káros, sértő vagy veszélyeztető eredmény előidézése.
  
  Támadáson a mai hazai jogirodalom – a joggyakorlattal egyezően – aktív emberi magatartást ért. Olyan magatartást, amely megvalósítja valamely bűncselekmény törvényi tényállását. A nemtevés, a mulasztás is megvalósíthat bűncselekményi tényállást, ez azonban nem eredményezhet jogos védelmi helyzetet. Egy régebbi tankönyvben írt példa – a kötelességét mulasztó váltóőr kényszerítése a váltó helyes beállítására, hogy a szándékolt tömegszerencsétlenséget megakadályozzák – nem a jogos védelem, hanem a végszükség szabályai szerint ítélendő meg.
  
  Ugyanakkor utalni kell arra, hogy az újabb bírói gyakorlat a támadás fogalmát szélesebben értelmezi, és a passzív magatartással megvalósuló bűncselekmények egyes eseteiben elismeri a jogos védelem jogát. Amennyiben az aktív magatartással megvalósuló támadás jogellenes állapotot eredményez, annak fenntartása érdekében a támadó által tanúsított passzív magatartás is jogtalan támadásnak minősül (BH1997. 512.).
  
  A „támadás” kifejezés etimológiailag erőszakos magatartást jelent, az esetek többségében az is, de ez nem jelenti azt, hogy jogos védelemnek csak erőszakos bűncselekményekkel szemben van helye. Vagyon elleni bűncselekmények esetén gyakran nincs szó erőszakról a szó büntetőjogi értelmében, a joggyakorlat mégis egységes abban, hogy például lopás esetén helye lehet jogos védelemnek.
  
  A régebbi hazai állásponttal szemben egységes a mai felfogás, hogy állat támadásával szemben nincs jogos védelmi helyzet. Az ilyen „támadás” elhárítására a végszükség szabályai vonatkoznak, ugyanúgy mint valamely természeti erő (elemi csapás, például árvíz) által okozott sérelem elhárítására. Következésképpen „támadáson” csak emberi, tevőleges magatartás értendő.
  
  Végül hangsúlyozni kell, hogy a támadásnak valóságosnak kell lennie. A vélt támadás – így például, ha valaki tréfából támadást színlel – a megtámadottban válthat ki védekező, elhárító cselekményt, és okkal érezheti magát jogos védelmi helyzetben, mégsem tekinthető jogilag támadásnak. Ilyen esetben a „megtámadott” személy tévedésére tekintettel az elhárító cselekmény a tévedés (Btk. 20. §) szabályai szerint ítélendő meg.
2. A támadásnak jogtalannak kell lennie. A jogtalanságot csakis büntetőjogi értelemben kell felfogni. Azt jelenti, hogy a támadás, illetve az általa kiváltott eredmény (kár, sérelem, veszélyhelyzet) kimeríti valamely bűncselekményi tényállás tárgyi vonatkozású ismérveit, azaz diszpozíciószerű, büntetendő magatartás. A esetek többségében ez személyi sérelem (testi sértés, becsületcsorbítás, a nemi szabadság megsértése stb.) vagy vagyoni kár. A jogtalanságnak azonban csak objektív értelemben kell fennállnia. Közömbös, hogy a támadó személy büntethető vagy sem. Közömbös tehát életkora – gyermek is lehet támadó –, beszámíthatósága (például részeg, elmebeteg) vagy bűnössége.
  
  Jogtalanságon csak büntetőjogi jogtalanságot kell érteni. Következésképpen a polgári jog, munkajog vagy közigazgatási jog szempontjából jogellenes magatartás nem eredményezhet jogos védelmi helyzetet.
  
  Az újabb jogfejlődésre tekintettel alakult ki az a tétel, mely szerint nem feltétel, hogy az objektív jogellenes magatartás az adott esetben büntetőjogilag büntetendő is legyen. Ha valamely jogellenes cselekményt a büntető törvénykönyv határoz meg, az azt kimerítő támadás jogos védelmi helyzetet hoz létre akkor is, ha adott cselekmény a kárértékre tekintettel nem bűncselekménynek, hanem tulajdon elleni szabálysértésnek minősül. Miután a legtöbb vagyon elleni bűncselekménynek szabálysértési alakzata is van, ez azt jelenti, hogy szabálysértési cselekményt megvalósító támadás esetén is létrejöhet a jogos védelmi helyzet.
  
  A támadás jogtalanságából következik, hogy nincs helye jogos védelemnek jogos támadás esetén. Így nem lehet élni a jogos védelemmel jogos védelem vagy végszükségi cselekménnyel szemben, miután mindkét esetben hiányzik a „támadás” objektív jogellenessége.
  
  A támadás jogtalanságát nem zárja ki önmagában az, hogy a megtámadott arra okot szolgáltatott. Nem kerülhet viszont jogos védelmi helyzetbe az, aki szándékos magatartásával idézi elő a másik személy támadását. Aki azzal a céllal provokálja ki a támadást, hogy védekezés ürügyén a támadóval leszámoljon, maga is jogtalanul jár el. Hasonlóképpen a kölcsönös és egyidejű támadás – kölcsönös verekedés – esetén mindkét fél jogtalan támadó, így egyik sem kerülhet a jog által védett helyzetbe.
3. A Btk. 22. § (1) bekezdése szerint a támadásnak közvetlennek vagy közvetlenül fenyegetőnek kell lennie.
  
  A támadás közvetlen, ha a támadás tárgyára a külső, fizikai, az esetek többségében erőszakos behatás megkezdődött, és ez a védett jogtárgyak sérelmével fenyeget. A támadás előkészítése – feltéve, hogy nem tekinthető közvetlen fenyegetésnek – még nem teremt jogos védelmi helyzetet.
  
  A támadás közvetlen mivolta és a közvetlenül fenyegető támadás fogalmi elhatárolása viszonylagos, csak az adott ügy ténykörülményei alapján ítélhető meg. Elvileg annyit lehet mondani, hogy fenyegetésen a támadásra közvetlenül utaló fenyegetést kell érteni. Olyan helyzetet, amikor a fenyegető és a másik személy térbelileg egymás közelében van, a fenyegető a támadást azonnalra ígéri, és olyan magatartást tanúsít, amelyből a támadás azonnali megindítására kell következtetni a fenyegetett szempontjából. A fenyegetés történhet szóval vagy ráutaló magatartással (például a garázda és ittas személy a táncmulatságon a zsúfolt teremben nyitott zsebkéssel fenyegetődzik).
4. A jogos védelmi helyzetet létrehozó támadás személy, a személy javai vagy a közérdek ellen irányul.
  A jogos védelem tárgya e szerint a személy, a személy javai, illetve a közérdek. Mindhárom tárgyfogalmat szélesen kell értelmezni. Így tehát minden, ami az ember személyi és vagyoni köréhez tartozik – az élet, a testi épség, a személyes szabadság, a becsület, a nemi szabadság, a tulajdon, a birtok –, egyaránt tárgya a jogos védelemnek. A törvény a védett jogtárgyak körét azzal bővítette, hogy ebbe beletartozik nemcsak a megtámadott személy, hanem „más vagy mások”, azaz a megtámadottan kívül bárkinek élete, javai az előbb vázolt értelemben.
  
  Az 1950. évi II. törvény – a Btá. – óta a magyar törvényhozás azon az állásponton van, hogy bármely „közérdek” elleni támadás megalapozza a jogos védelmi helyzetet. Hogy mi tekinthető a jogos védelem szempontjából közérdeknek, arra nincs kialakult bírói gyakorlat.
  
  Véleményünk itt is az, hogy a védelmi célnak megfelelően e fogalmat is szélesen kell értelmezni. Olyan jogtárgyak jöhetnek szóba, amelyek fogalmilag a „köz”, azaz a magánszférától elkülönülő állami, társadalmi szféra valamely aspektusához kapcsolódnak. Gyakorlatilag az állam elleni, az igazságszolgáltatás, a közbiztonság, a közigazgatás elleni bűncselekmények jogtárgyai elleni támadások eshetnek e fogalom körébe.
  
  Összefoglalva: a jogos védelmi helyzetet létrehozó támadás általában olyan tevőleges emberi magatartás, amely büntetőjogilag jogtalan, és megvalósítva valamely büntetendő cselekmény tényállását, mások személye, javai vagy a közérdek ellen irányul. Az így létrejött jogos védelmi helyzet addig tart, amíg a támadás fennáll. Olyan bűncselekmények esetén, amelyeknél a bejezettség és a bevégzettség elkülönülhet egymástól, a jogos védelmi helyzet a cselekmény bevégzettségéig fennáll (például szexuális erőszak).
  
  Amíg a jogos védelmi helyzet fennáll, a megtámadottnak joga van a jogtalan támadást visszaverni.
A jogtalan támadás elhárításához szükséges cselekmény – az elhárító vagy védelmi cselekmény – formailag valamely bűncselekmény törvényi tényállásának a megvalósítása. A dolog természetéből kifolyólag ez a kár, sérelem, amellyel a megtámadott a jogtalan támadást visszaveri, a legtöbbször testi sértést vagy a támadó életének kioltását jelenti. A megtámadott személy elhárító cselekménye mindenben kimeríti formailag a testi sértés, az emberölés törvényi tényállását. Nem csak tárgyi, hanem alanyi értelemben is. A megtámadott személy védekezése során tudatosan cselekszik, formálisan szándékos testi sértést, emberölést követ el. Elutasítjuk azt a véleményt, amely elképzelhetőnek tartja a gondatlan védelmi cselekményt is. Az viszont más kérdés, hogy az elhárító cselekmény csak a támadóval szemben valósít meg szándékos bűncselekményt. Az elhárító cselekmény során harmadik személynek okozott sérelem viszonylatában a megtámadott személy cselekménye lehet gondatlan is. (Például fegyverét használva a támadóra lő, de izgatottsága, az adott látási viszonyok és egyéb körülmények folytán a golyó célt téveszt, és más személyt sebesít meg.)
A védelem jogát a törvény nem csak a megtámadott személynek adja meg, hanem a megtámadott személytől függetlenül más személynek is. A jogos védelem tehát nem jogos önvédelem, hanem magában foglalja a jogos segítséget is. Bárkinek joga van arra, hogy a más személy vagy javai, illetőleg a közérdek ellen intézett, illetve ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadást elhárítsa. Nem szükséges, hogy a megtámadott maga kérje a segítséget. A segítséget nyújtóra ugyanazok a feltételek vonatkoznak, mint a megtámadott személyre (a támadás jogtalansága, az elhárító cselekmény jogossága stb.). Ez a törvényi rendelkezés a jogos védelem társadalomvédő funkcióját erősíti, és azt sugallja az állampolgároknak, hogy a jogrend védelmében határozottan lépjenek fel a bűnözéssel szemben.

A Btk. 22. § szerinti jogos védelmi helyzet a jogtalan támadás megindításával – vagy az ilyennel közvetlenül fenyegető helyzet létrejöttével – nyílik meg, és addig tart, amíg a támadás folyik, illetve a fenyegető helyzet fennáll.

Arra a kérdésre, hogy meddig áll fenn a jogos védelmi helyzet, és mikor szűnik meg, csak az adott ügy körülményeinek pontos ismeretében lehet választ adni. Elvileg csak az mondható, hogy a jogos védelem szélső időhatára a jogtalan támadás befejezése vagy abbahagyása, illetve az ezzel közvetlenül fenyegető helyzet megszűnése. A kérdésre a Legfelsőbb Bíróság/Kúria számos eseti döntésében igyekezett elvi iránymutatást adni. Így például: „A támadás eszközének elvétele még nem szünteti meg a jogos védelmi helyzetet” (BH1976. 189.). „A jogtalan támadónak az az elhatározása, hogy a további támadásával felhagy, csak akkor zárja ki a jogos védelmi helyzet megállapítását, ha objektíve érzékelhetően hagyja abba a támadó fellépést” (BH1978. 360).

A jogos védelem nem adhat jogot a megtorlásra, a támadó személy megalázására, megbüntetésére. Ezért csak addig lehet jogos, amíg a megtámadottat fenyegető veszély elhárításához a védekezés szükséges.

Általános szabályként mondható, hogy a védekezés szükségességét a támadás jellege és intenzitása határozza meg. A védelmi cselekmény szükségképpen tevőleges magatartás, amellyel a megtámadott személy a támadást elhárítja, és ezzel a támadónak valamely sérelmet okoz. Nincs szó jogos védelemről, ha a megtámadott személy nem a tevőleges szembeszállást, hanem a menekülést választja, vagy rábeszéli a támadót a támadás beszüntetésére. A megtámadott személy – ha ezt a helyzet megengedi – választhat: vagy menekül, illetve más módon tér ki a támadás elől, vagy szembeszáll támadójával.

E választással kapcsolatban merül fel az ún. menekülési kényszer kérdése. A múlt század elején a Kúria kimondotta, hogy a megtámadott személy nem köteles választani a menekülést, még ha erre lehetősége adódik is. „A jogtalan megtámadás elhárítására szükséges cselekmény a tettesnek nem számítható be, tekintet nélkül arra, hogy vajon a megtámadott az őt közvetlenül fenyegető veszély elől megfutamodás, elrejtőzés vagy elzárkózás által menekülhetett volna vagy sem.” (A Kúria elvi tanácsának 265. sz. határozata).

Ezt a gyakorlatot a Legfelsőbb Bíróság 1951-ben megváltoztatta, és a menekülési kényszer álláspontjára helyezkedett. De már 1957-ben ismét a korábbi gyakorlatot látta helyesnek, és kimondotta: „A megtámadottat általában nem terheli menekülési kötelezettség.” (BJD 148. sz.) A Legfelsőbb Bíróság 15. sz. Irányelve ismételten leszögezte: „A jogtalan támadás esetén a megtámadott általában nem köteles meneküléssel kitérni a támadás elől…”

Ugyanakkor a menekülési kényszer elvének elutasítása mellett a bírói gyakorlat kialakított olyan etikai követelményeket, mely esetekben elvárta a megtámadott személytől a támadás elhárítása helyett a kitérést a támadás elől. Eszerint elvárható volt a kitérés a jogtalan támadás elől:
- ha őt felmenő ágbeli rokona, testvére vagy házastársa támadta meg,
- ha támadója súlyosabb fokban kóros elmeállapotban, illetve szemmel láthatóan tudatzavarban szenvedett.
E tételeket rögzítette a Legfelsőbb Bíróság 15. sz. irányelve, bár tartózkodott attól, hogy a kitérést általános kötelezettségként kezelje. A bírói gyakorlat ismert ugyanis olyan határeseteket, amikor a támadás előli kitérést aligha lehetett a támadó és a jogos védelmi helyzetben cselekvő között vérségi kapcsolatára vagy ebből eredő etikai elvárásra alapozottan megkívánni (például a támadó fia anyja segítségére sietve, akit az apja életveszélyesen bántalmazott, a támadót megölte). Más esetekben pedig problémát jelenthetett a támadás hevében annak felismerése, hogy a támadó elmebetegségben vagy tudatzavarban szenved.

Régóta kialakult véleményünk szerint az irányelv fent idézett tételei csupán etikai elvárásokat fejeztek ki, és semmiképpen sem voltak felfoghatók abszolút erejű, a védekezés jogosságát kizáró menekülési kötelezettségként.

A korábbi ítélkezési gyakorlat azonban a 15. sz. irányelv etikai elvárásokat megfogalmazó tételeiből kiindulva a felmenő, a testvér, a házastárs, az élettárs, a gyermekkorú személy, a terhes nő és a láthatóan kóros elmeállapotú személy támadásával szemben is megkívánta a megtámadottól, hogy a támadás elől térjen ki, feltéve, hogy a kitérés lehetséges és veszélymentes. Az újabb ítélkezési gyakorlat egyre szűkítette a kitérési kötelezettség értelmezését, így különösen a lemenőnek a felmenővel szembeni ilyen kötelezettségét nem állapította meg. Végül az 1978. évi Btk.-t módosító 2009. évi LXXX. törvény kifejezetten rögzítette, hogy a megtámadottnak nincs kitérési kötelezettsége. A törvény indokolása utalt arra, hogy a mai társadalmi viszonyok között – különös tekintettel a családon belül elkövetett erőszakos cselekmények megváltozott megítélésére – már nem állja meg a helyét a korábbi, a megtámadott védekezési jogát szűkítő ítélkezési gyakorlat. A jövőbeli ítélkezés számára egyértelmű iránymutatást ad a törvény azzal, hogy a továbbiakban nem követeli meg a megtámadottól a támadás előli menekülést.

Az új Btk. ezzel egyezően kimondja, hogy a megtámadott nem köteles kitérni a jogtalan támadás elől.
A törvény szerint nem büntetendő az a cselekmény, amely a jogtalan támadás elhárításához szükséges. A szükségesség problémaköre egyrészt azt foglalja magában, hogy fennálltak-e a jogos védelem feltételei, másrészt pedig, hogy a védekezés nem lépett-e túl az adott esetben megkövetelt szükségesség mértékén. Ez utóbbit nevezi az irodalom az arányosság követelményének.

Régebben kialakult felfogásunk szerint a szükségesség és az arányosság nem két külön kritérium. Annak ellenére, hogy a magyar törvények a Csemegi-kódextől kezdve a szükségesség kifejezést használták, ezt a fogalmat a magyar jogirodalomban következetesen az arányosság fogalmának keretében értelmezték. A törvényben említett „védekezés szükséges mértéke”, amelyen túl már beállhat az okozott sérelemért a megtámadott személy felelőssége, a védekezés arányosságát jelentette.

A védekezés arányossága azt követelte meg, hogy a megtámadott személy védekezése során ne okozzon aránytalanul nagyobb sérelmet, mint az a sérelem, amellyel a támadás fenyegette őt.

A jogos védelem kérdéseiről szóló 4/2013. Büntető jogegységi határozat úgy foglalt állást, hogy a 15. Irányelv III. részének 4. pontjában az arányossággal kapcsolatban kifejtettek a továbbiakban nem alkalmazhatók. Meghaladottá vált ugyanis annak vizsgálata, hogy „az elhárító magatartás nem idézett-e elő aránytalanul nagyobb sérelmet, mint amelyet a jogtalan támadás okozott volna”. A hatályos szabályozás tudatosan mellőzte az arányosság fogalmának megjelenítését, a meg nem jelenített fogalom a szükségesség kritériumából vezethető le, s csak azon belül bír jelentőséggel.

Amennyiben a jogtalan támadás ténye megállapítható, úgy az elhárítás szükségessége nem vitatható. Az elhárítás szükségességének a mértéke azonban – a 22. § (3) bekezdése szerint – túlléphető.

Ha van jogtalan támadás, akkor annak az elhárítása szükséges. Az elhárító cselekmény is tevékenység, aktív szembeszegülés a támadással. A szükségesség azt jelenti, hogy a védekezőnek a jogtalan támadás elhárításához enyhébb védekezési mód nem állt rendelkezésére, mint amelyet alkalmazott. Ha volt más – enyhébb – mód az elhárításra, de annak megválasztásában a támadás okozta ijedtség vagy menthető felindulás a védekezőt meggátolta, akkor a cselekmény büntetendő, de a védekező nem büntethető a túllépés miatt. A védekező cselekmény jogszerűségének egyetlen kritériuma a szükségesség.

Mindazonáltal a támadó és védekező cselekményének lehetséges eredményét egymáshoz viszonyítottan továbbra is vizsgálni kell, mert csak ezáltal érvényesülhet a 22. § (3) bekezdés tartalma, amely az elhárítás szükséges mértékének túllépésével továbbra is számol, s ha az ijedségből vagy menthető felindulásból történik, úgy a büntethetőséget kizárja.

Az elv minden egyszerűsége mellett jelentős elvi és gyakorlati problémákat vet fel. Ezek részben a támadással fenyegetett, illetve a védekezés során megsértett jogtárgyak összevetéséből fakadnak.

A szükségesség elvileg fennáll, ha a támadás élet ellen irányul, és a megtámadott személy a támadást a támadó életének kioltásával hárítja el. A bírói gyakorlat szerint ilyen esetben a védett jogtárgy egyenértékűsége folytán a szükséges mérték vizsgálatára nem kerül sor, az élet ellen irányuló támadás elhárításakor a védekezés – eredményre tekintet nélkül – korlátlan.

Gyakorlatilag a nehézség viszont abban áll, hogy csak az egyik oldalon van ténylegesen meglévő, pontosan megállapítható sérelem – a támadó halála –, a másik oldalon viszont csak a feltételezett, várható sérelem valószínűsíthető (Földváry József). Felfogásunk szerint a várható sérelem szempontjából azt a veszélyt kell figyelembe venni, amellyel a támadás adott körülmények között a mindennapi élettapasztalat szerint maximálisan fenyegetett.

Az új Btk. – az indokolás szerint a súlyos, erőszakos bűncselekmények elleni hatékonyabb fellépés biztosítására – törvényi vélelmet állít fel arra, hogy a törvényben meghatározott esetekben a jogtalan támadást úgy kell tekinteni, mintha az a megtámadott élete ellen is irányult volna. Ezekben az esetekben a bíróságnak nem kell vizsgálnia a szükséges mérték kérdését. A törvény úgy rendelkezik, hogy a személy ellen éjjel, fegyveresen, felfegyverkezve vagy csoportosan; lakásba éjjel, fegyveresen, felfegyverkezve vagy csoportosan történő jogtalan behatolással; valamint a lakáshoz tartozó bekerített helyre fegyveresen történő jogtalan behatolással megvalósuló jogtalan támadást úgy kell tekinteni, mintha az a védekező életének kioltására is irányult volna. A megtámadott ennek megfelelően választhatja meg a védekezés módját. Az ún. szituációs jogos védelmi helyzet taxatíve felsorolt eseteihez társított törvényi vélelem megdönthetetlen.

Helyeselhető alapelv a védekező érdekeinek előtérbe helyezése a jogtalan támadóval szemben, a fenti törvényi vélelem azonban korlátozza a bírói gyakorlatban is követett azon elvi tétel érvényesülését, mely szerint az adott ügyben a történések egész folyamatát figyelembe véve, a cselekménysor összefüggő vizsgálata alapján ítélhető meg a jogos védelem.

Problematikus az elhárítás szükséges mértékének megítélése abban az esetben is, ha a támadás – a törvényi vélelem esetein kívül – a nemi szabadság ellen irányul. A Legfelsőbb Bíróság 15. sz. irányelve ebben a vonatkozásban korábban azt mondta ki, hogy az arányosság vizsgálatára nem kerül sor, azaz az élet elvétele arányos a nemi szabadság mint jogtárgy megsértésével. Van olyan felfogás, amely ezt azzal magyarázza, hogy a megtámadott személytől sem az élete, sem a nemi függetlensége ellen indított támadás során nem várható el, hogy mérlegeljen: belenyugszik-e az ellene indított támadás sikerébe, vagy azt mindenáron, – akár a támadó megölésének árán is – elhárítja. Ez az érvelés azonban téves. Az, hogy adott esetben a megtámadott személytől milyen magatartás várható el, nem az arányosság, hanem a jogos védelmi helyzet kialakulása szempontjából ítélendő meg.

Felfogásunk szerint az eset megítélésére az előbbi szabályt kell alkalmazni. Azaz azt a várható veszélyt kell figyelembe venni, amellyel a támadás a mindennapi élettapasztalat szerint maximálisan fenyeget. Márpedig a durva, erőszakos bűncselekmények (erőszakos nemi bűncselekmények, emberrablás, terrorista cselekmény, rablás) formájában jelentkező támadások az általános élettapasztalat szerint rendszerint az életet is fenyegetik.

Ez az eset rávilágít arra, hogy figyelembe véve a jogtárgyak különböző szintjét, az elhárítás szükséges mértéke relatív fogalom. Nem szabad olyan szigorúan értelmezni, hogy például súlyos testi sértés okozására irányuló támadás csak ugyanolyan jellegű súlyos testi sértés okozásával hárítható el. A megtámadott személytől nem várható el, hogy az azonos értékű jogtárgyak tekintetében a jogi szempontokra tekintettel különbséget tegyen.

A szükséges mérték megítélésének problémája a nem azonos szintű, illetve értékű jogtárgyak szembeállításánál jelentkezik a legélesebben. Az élet és a testi épség elleni támadásoktól eltekintve, a támadott és a védett tárgyak különbözősége esetén azok jelentősége, illetve az elhárító cselekménnyel okozott sérelem súlya, valamint a támadás jellege és intenzitása figyelembevételével ítélhető meg az elhárítás szükséges mértéke.

Ezt a felfogást erősíti az a régóta követett bírói gyakorlat, amely a becsület elleni támadás esetén a támadó testi épségének bizonyos fokú megsértését is arányosnak ismeri el. A 4/2013. Büntető jogegységi határozat ugyanakkor a jogos védelem korlátjaként rögzíti, hogy verbális cselekményekkel szemben nem vehető igénybe.

A szükséges mérték vizsgálata során jelentősége van mindenekelőtt a támadás intenzitásának, a támadás során használt eszköznek, az egyéb tárgyi körülményeknek (hely, idő, helyszín stb.) és a megtámadott és a támadó közötti erőviszonyoknak. Ebből kiindulva kell megítélni a megtámadott eszközhasználatát. Ha az erőviszonyok a támadónak kedveznek, nem lehet szükségtelennek tekinteni, ha a megtámadott a puszta kézzel támadó személy támadását testi sértés vagy élet kioltására alkalmas eszközzel veri vissza. Itt is emlékeztetni kell az alapvető szabályra: az elhárítás szükséges mértékének megítélésénél minden esetben azt a mindennapi élettapasztalaton alapuló maximális veszélyt kell figyelembe venni, amellyel a támadás fenyeget.

Mindebből az is következik, hogy a szükséges mérték fennállása elsősorban tárgyi tényezők alapján ítélendők meg. A megtámadott védekező szándékának viszont a jogos védelem szükséges mértékének túllépése esetén van jelentősége.
Az elhárító tevékenység szükséges mértékének kérdése rendszerint a jogos védelem határainak túllépésével kapcsolatban merül fel. A jogos védelem határainak túllépéséről beszélhetünk, ha a rendelkezésre álló enyhébb elhárítási mód ellenére a megtámadott egy súlyosabbat alkalmazott.
A jogos védelem határainak túllépése gyakori jelenség a jogos védelmi helyzetben. A megtámadott személy a váratlan támadás elhárítása során nem mindig képes világosan felismerni a támadás irányát, célját, még kevésbé elhárító cselekményének intenzitását és az ezzel a támadónak okozható sérelmet, kárt. A jogtalan támadás kiváltotta ijedtség, zavar, felindultság következménye, hogy túllép a jogos védelem szükséges mértékén.

A törvényhozás ezt a sajátos lelki állapotot veszi figyelembe, amikor a beszámítási képesség alapján szabályozza a büntetőjogi felelősséget a jogos védelem határainak túllépése miatt. Ennek a szabályai jelennek meg a Btk. 22. § (3) bekezdésében.

A szükséges mérték túllépése (excessus) az általános szabály szerint megalapozza az elhárítás során okozott „többlet”sérelemért a védekező személy büntetőjogi felelősségét. Több évszázados tapasztalat szól amellett, hogy a megtámadott személy a rendszerint váratlan támadás során ijedtségből, megzavarodottságból nem képes a szükségesség követelményei szerint irányítani védekezését. Nem ritkán éppen a váratlan támadás miatt olyan lelkiállapotba kerül, amely beszámítási képességét – a meggondolt, megfontolt cselekvés normális kialakítását – jelentősen korlátozza. Erre tekintettel – lényegében a Csemegi-kódexszel azonosan – alakította ki törvényalkotó azt a kivételes szabályt, hogy

Btk. 22. § (3) Nem büntethető, aki az elhárítás szükséges mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból lépi túl.

Az irodalomban régóta kialakult álláspont szerint a jogos védelem határainak túllépése két vonatkozásban állhat elő; úgymint:
- túllépés időben,
- túllépés az elhárítás szükséges mértéke tekintetében.
A jogos védelem határainak időbeli túllépése akkor áll fenn, ha az elhárító tevékenység és az ezzel kapcsolatos kár, sérelem okozása a támadás megkezdése előtt vagy annak befejezése után következik be. A támadás megkezdése előtt történő védekezés a gyakorlatban ritkán fordul elő, és elbírálására a tévedés szabályai az irányadók. A támadás befejezése után elhúzódó elhárító cselekmény – amely rendszerint még a támadás fennállása idején indult meg – viszont tipikusan a jogos védelem időbeli határai túllépésének tekintendő. Hosszú ideig ez volt a magyar judikatúra álláspontja. Ez a gyakorlat az előző évtizedekben megváltozott, és a Legfelsőbb Bíróság 15. sz. irányelvében leszögezte, hogy túllépés csakis az elhárítás szükséges mértéke tekintetében lehetséges. Jóllehet, ez az álláspont elméletileg vitatható, ma a bírói gyakorlatot nézve az állapítható meg, hogy a jogos védelem időbeli túllépésének minden esete a tévedés szabályai alapján ítélendő meg.

A jogos védelem határainak túllépésére vonatkozó Btk. 22. § (3) bekezdésében meghatározott büntethetőséget kizáró ok az, hogy a megtámadott személy az elhárítás szükséges mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból lépi túl. A védekezés szükséges mértékének túllépéséhez vezető ijedtség vagy menthető felindulás a lényegét tekintve – de még a törvény szóhangzata alapján is – szubjektív büntethetőséget kizáró ok.

Tagadhatatlan azonban, hogy a ténybeli tévedésnek is szerepe van az ijedtség vagy menthető felindulás hatására történő, az elhárítás szükséges mértékének túllépésében. Könnyen belátható, hogy a 22. § (3) bekezdés szabályának hiányában a jogalkalmazás a túllépésnek ezt az esetét a tévedésre vonatkozó szabályok alapján ítélné meg. Ilyen helyzetben a megtámadott személy téved védekező magatartásának megítélésében, téved annak objektív jellegében, irányában, téved annak jogtalanságában, illetve nem ismeri fel cselekménye társadalomra veszélyes jellegét. Tévedése tehát egyszerre ténybeli és társadalomra veszélyességet illető. Tévedésének alapja pedig az adott helyzetben fellépő pszichikai zavar: az ijedtség vagy menthető felindulás, amely őt képtelenné tette vagy korlátozta magatartása jellegének és következményeinek felismerésére. A 22. § (3) bekezdés szabályában – megítélésünk szerint – sajátosan keverednek a beszámítást kizáró általános okok és a tévedés szempontjai.

Minthogy azonban a 22. § (3) bekezdése lehetőséget nyújt a jogalkalmazásnak, hogy e sajátos lelkiállapot valamennyi megnyilvánulási formáját kielégítően figyelembe vegye, a magyar bírói gyakorlat a túllépés megítélését illetően következetesen mellőzi a tévedés szabályainak alkalmazását.

Vannak azonban olyan esetek, amikor sor kerülhet a tévedés szabályainak alkalmazására. Mint ahogy erre korábban rámutattunk, ez a vélt jogos védelmi helyzet. Ilyen esetben a „megtámadott” személy magát tévesen jogos védelmi helyzetben lévőnek véli annak következtében, hogy téved a támadás fennforgásában, téved a támadás jogtalanságában, vagy tévedésben van az elhárítás szükséges mértékében. Ha az utóbbi esetben a tévedést nem ijedtség, felindultsága, zaklatott lelkiállapota idézte elő, a túllépés elbírálása nem történhet a Btk. 22. § (3) bekezdésének keretében, hanem a tévedés szabályainak alkalmazását igényli.

A jogos védelem határainak túllépése esetén a megtámadott személy a jogtalanság mezejére lép. Elhárító cselekménye, amellyel támadójának kárt, sérelmet okoz – jogtalan. Felelőssége ezért fennáll, kivéve, ha az elhárítás szükséges mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból lépi túl. Másképpen fogalmazva: miután az adott körülmények között tőle nem volt elvárható a szükséges mérték felismerése, nem büntethető azért a kárért vagy személyi sérülésért, amelyet elhárító cselekményével okozott. Ha viszont adott esetben a Btk. 22. § (3) bekezdésének alkalmazása kizárt, a megtámadott személyből bűncselekmény elkövetője válik azzal, hogy a jogos védelem határainak túllépésével valamely bűncselekmény tényállását valósítja meg. A bírói gyakorlatban ennek a helyzetnek a minősítése különösebb jogi problémát nem vet fel, ha a túllépés vagyoni kárt vagy kisebb-nagyobb személyi sérülést – a testi sértés különböző esetei – eredményez. Sajátos probléma merül fel azonban, ha a szükséges mértéket túllépő elhárító cselekmény emberölést vagy annak kísérletét valósítja meg.

A probléma abból adódik, hogy ha a szükséges mérték túllépésének részben vagy egészben az ijedtség vagy menthető felindulás az oka, a túllépést megvalósító emberölés vagy annak kísérlete elbírálásánál konkurálni látszik a Btk. 22. § (3) bekezdése a Btk. 161. §-ban meghatározott erős felindulásban elkövetett emberölés tényállásával. E tényállás szerint ugyanis az enyhébb büntetés alapja az, hogy az emberölést „méltányolható okból származó erős felindulásban” követték el.

Kétségtelen, hogy az erős felindulásban elkövetett emberölés tényállásában írt „méltányolható okból származó erős felindulás”, illetve a Btk. 22. § (3) bekezdésében írt „ijedtség vagy menthető felindulás” ugyanazt a sajátos lelkiállapotot jelenti, amely legalábbis korlátozza az elkövető beszámítási képességét. Éppen ezért már az elmúlt évtizedekben a bírói gyakorlat arra a következtetésre jutott, hogy a két rendelkezés egyidejűleg nem alkalmazható, mert az ugyanannak az enyhébb elbírálást maga után vonó körülménynek a kétszeres értékelését jelentené. Eszerint a jogos védelem szükséges mértékének – ijedtségből vagy menthető felindulásból történt – túllépésével elkövetett emberölés vagy kísérlete nem a Btk. 161. §-ban meghatározott erős felindulásban elkövetett emberölés szerint minősül. Ilyen esetben a cselekményt a Btk. 160. § (1) bekezdésében meghatározott szándékos emberölés alapesete szerint kell minősíteni, egyúttal a büntetőjogi felelősség tekintetében a Btk. 22. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezést kell alkalmazni.

A jogos védelem határai szükséges mértékének túllépése rendszerint valamely szándékos bűncselekmény törvényi tényállását valósítja meg. Az elhárító cselekmény tudatossága és célra irányzottsága megalapozza a szándékosság megállapítását. Nem lehet azonban kizárni valamely gondatlan bűncselekmény megvalósítását sem. (Mint már előzőleg utaltunk rá, az elhárító cselekmény során nem a jogtalan támadónak, de harmadik személynek okozott sérelem viszonylatában a cselekmény lehet gondatlan is. Hasonló a helyzet a tévedés körében ismert „aberratio ictus” esetében.)

Az 1978. évi Btk. külön szabályozta azt az esetet, ha a jogos védelmi helyzetben cselekvő személyt az ijedtség vagy a menthető felindulás csupán korlátozta a védekezés szükséges mértékének felismerésében. Ilyen esetben az elkövető büntethető volt, de a törvény a büntetés korlátlan enyhítését tette lehetővé. A 2009. évi LXXX. törvény – az új Btk.-val egyezően – már nem különböztet a között, hogy az ijedtség vagy a menthető felindulás kizárta vagy csupán korlátozta a védekezőt abban, hogy felismerje az elhárítás szükséges mértékét. A törvény értelmében nem büntethető, aki ijedtségből vagy a menthető felindulásból lépi túl az elhárítás szükséges mértékét. A jogalkotó az új szabályozás során abból az alapelvből indult ki, hogy a jogtalan támadás elhárításának kockázatát a jogtalan támadónak kell viselnie, és a megtámadott elhárító cselekményét méltányosan kell megítélni.

A bíróság nem orvosi szempontok, hanem az eset összes körülményeinek alapos vizsgálata alapján, az általános élettapasztalatokra támaszkodva dönt arról, hogy az ijedtség vagy menthető felindulás fennállt-e.

A jogos védelem túllépéséért a védekező csak akkor felel, ha a jogtalan támadás belőle ijedtséget vagy indulatot nem váltott ki, s az enyhébb – ám célravezető – elhárítási módot tudatosan tette félre, amikor a súlyosabb kimenetelűt választotta, mert ezáltal a jogos védelmet a megtorlás eszközeként alkalmazta, amelyre ez a jogintézmény nem ad felhatalmazást (4/2013. Büntető jogegységi határozat).
Az eltérő véleményekre, illetve a korábbi irodalmi felfogásokra tekintettel indokolt leszögezni álláspontunkat a jogos védelem jogi természetéről. A bűncselekmény-fogalomról vallott állásfoglalásunkból már következik, hogy elutasítjuk azt az álláspontot, amely a jogos védelmi helyzetben okozott kár, sérelem miatt a védekező személy büntetlenségét cselekménye társadalomra veszélyességének hiányában látja. Nem meggyőző, mert nem életszerű annak állítása, hogy a támadónak okozott kár, sérelem – testi sérelme, sőt halála – nem lenne társadalomra veszélyes. Ezzel szemben bizonyos, hogy az ilyen cselekménnyel okozott kár, sérelem a törvény kifejezett rendelkezése folytán nem jogellenes. A büntethetőséget kizáró ok jogi természete tehát a 22. § (1) bekezdése esetén a jogellenesség hiánya.

Más azonban a helyzet a 22. § (3) bekezdés tekintetében, mely esetben a jogos védelem határainak túllépéséről van szó. A túllépés folytán a védekező személy a jogtalanság talajára lép, cselekménye jogtalanná válik, cselekményével – a támadónak okozott kárral, személyi sérelemmel – bűncselekményt valósít meg. Beszámítási képességének hiánya vagy korlátozottsága folytán azonban nem büntethető. A (3) bekezdés esetén tehát a büntethetőséget kizáró ok alapja nem a cselekmény jogellenességének hiánya, hanem a cselekvő személy beszámítási képességének a hiánya vagy korlátolt beszámíthatósága, illetve a jogtalanul megtámadott személy sajátos lelkiállapotának méltányos elismerése.
Végezetül meg kell vizsgálnunk az előzetes védekezés kérdését. A bírói gyakorlat a „megelőző jogos védelem” törvényi szabályozását megelőzően egységes volt abban, hogy az automatikusan működő védelmi berendezések – például elektromos áram bevezetése a fémkerítésbe, kilincsbe, nyílászárókba stb. – működtetése nem ítélhető meg a jogos védelem szabályai alapján. Ilyen helyzetben problematikusnak látták, hogy mennyire álltak fenn a jogos védelem ismérvei. Míg ugyanis a védekező személy a közvetlen támadás során meg tudja ítélni a védekezés szükségességét és arányait, automatikusan működő berendezés esetén erről nem lehet szó.
A 2009. évi LXXX. törvény a jogos védelem kriminálpolitikai céljának hangsúlyosabb előtérbe állítása érdekében – a törvényi feltételek betartása mellett – kifejezetten megengedte a saját vagy más személye vagy javai ellen irányuló, esetleges jövőbeli támadás megelőzését szolgáló védelmi cselekményeket.

Az új Btk. szintén lehetővé teszi védőberendezések, megelőző védelmi eszközök alkalmazását.

Btk. 21. § Nem büntetendő annak a cselekménye, aki a saját, illetve a mások személye vagy javai elleni jogtalan támadás megelőzése céljából telepített, az élet kioltására nem alkalmas védelmi eszközzel a jogtalan támadónak sérelmet okoz, feltéve, hogy a védekező mindent megtett, ami az adott helyzetben elvárható annak érdekében, hogy az általa telepített védelmi eszköz ne okozzon sérelmet.

A megelőző jogos védelem akkor zárja ki a büntetendőséget, ha olyan jogtalan támadás megelőzésére irányul, amely a jövőben a védekező vagy más személye vagy javai ellen irányulhat. A megelőző jogos védelem szabálya a jogos védelemtől eltérően nem utal a védendő értékek között a közérdekre.

A jogtalan támadás ismérveivel kapcsolatban a jogos védelemnél kifejtettek itt is irányadóak. Különbség azonban a jogos védelmi helyzethez képest, hogy a jogtalan támadással nem elhárító cselekmény, hanem megelőző jogos védelmi cselekmény, eszköz áll szemben. Eltérés továbbá, hogy a védelmi eszköz telepítésekor intézett, vagy közvetlenül fenyegető jogtalan támadás még nem áll fenn, az eszköz telepítésének célja éppen ennek megelőzése.

A megelőző védelmi eszközzel szemben támasztott követelmények az alábbiak:
1. nem lehet az élet kioltására alkalmas,
2. csak a jogtalan támadó szenvedhet sérelmet, és
3. a védekezőnek a sérelem elkerülése érdekében mindent meg kell tennie, ami az adott helyzetben elvárható.
1. A törvény ésszerű korlátokat állít a lehetséges védelmi eszközök alkalmazása útjába a szélsőséges esetek elkerülése érdekében. Az élet kioltására alkalmas védelmi eszköz használata (így például szúró, vágó fegyver, lőfegyver automatikus működésbe hozatala, vagy nagy erősségű, illetőleg magas feszültségű áram alkalmazása) nem eredményezhet büntetlenséget.
2. A megelőző jogos védelem során a védekező is kockázatot vállal. Nem zárható ki ugyanis az, hogy a jogtalan támadás végül nem következik be, ám az annak eshetőségére történő védekező felkészülés mégis büntetőjogilag tilalmazott eredményre vezet. Jogtalan támadás hiányában a megelőző jogos védelem e kockázatát a védekezőnek kell viselnie. Ezért a törvény a megelőző védekezés büntetlenségét kizárólag jogtalan támadás tényleges bekövetkezése esetére szorítja.
3. A törvény előírja továbbá a védekező számára azt a kötelezettséget, hogy a sérelem elkerülése érdekében minden az adott helyzetben elvárhatót megtegyen. Ez a kötelezettség – a választott védelmi eszköz jellegéhez is igazodóan – teljesíthető például a jogtalan támadás esetleges következményeire a figyelmet közvetlen vagy közvetett módon felhívó valamely jelzés (felirat, ábrázolás, fény- vagy hangjelzés) alkalmazásával.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Wolters Kluwer Kft.

Online megjelenés éve: 2017

ISBN: 978 963 295 628 2

Jogtudomány

A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvényt hatálybalépése óta több mint ötven törvény és számos alkotmánybírósági határozat módosította. Emellett több, különböző tárgykörben alkotott törvény is tartalmaz a Btk. Általános Részét érintő és módosító szabályokat. A számos változás ellenére az Általános Rész megőrizte eredeti szerkezetét, ugyanakkor a benne szabályozott joganyag jelentősen felduzzadt.

Ezt a hatályos joganyagot tárgyalja a Kiadó büntetőjogi témájú könyveinek legújabb kötete. A tankönyv a korszerű egyetemi oktatás követelményeinek megfelelően követi az Általános Rész szerkezetét, emellett nagy hangsúlyt fektet a magyar büntetőjog-tudomány kialakulására és eredményeire. Feldolgozza továbbá a bírói gyakorlat legjelentősebb döntéseit, jogegységi határozatait, a büntető kollégium döntéseit és elvi jelentőségű döntéseket is, és nagy figyelmet fordít az Alkotmánybíróság határozataira.

A tankönyvet elsősorban az egyetemi jogi felsőoktatásban résztvevőknek ajánljuk, de bízunk abban, hogy a joggyakorlatban működő, szakterületük anyagával lépést tartani kívánó jogászok is haszonnal forgathatják.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gorgenyi-levay-gula-horvath-jacso-santha-csemane-magyar-buntetojog-altalanos-resz//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero