Azt a szankciórendszert tekinthetjük monistának, amely a bűncselekmények jogkövetkezményeként csak egyfajta szankciótípus alkalmazását írja elő, amely lehet büntetés vagy intézkedés. Időrendi sorrendben először a monista rendszer alakult ki, amelynek az alapgondolata, hogy a bűnözés elleni harcban egyedüli eszköz a büntetés alkalmazása. A 19. században megalkotott első büntető törvénykönyvek, így hazánkban a Csemegi-kódex, monista szemléletet követett. A büntetőjog, ill. a büntetőjog-tudomány kialakulásának kezdetén nem volt szükség a más célokat elérni törekvő intézkedések bevezetésére. Amíg a középkor végéig az újabb bűnelkövetés fizikai lehetetlenné tétele (például a halálbüntetés, csonkító büntetések vagy akár a száműzetés) volt az elsődleges módja a társadalom védelmének és a bűnismétlés megakadályozásának, nem volt szükséges a speciális, preventív biztonsági intézkedések kidolgozása. Az alkalmazott büntetés jellege mellett a monista rendszer alkalmazásának másik indoka a klasszikus büntetőjogi irányzat azon alaptételében keresendő, amely szerint a büntetés meghatározásánál az elkövetett cselekményből kell kiindulni. Így nem volt indokolt az elkövetők között különbséget tenni, azokat bizonyos jellemzők alapján (például életkor) csoportosítani, valamint az egyes csoportokkal szemben eltérő jellegű szankciókat bevezetni. A mai modern büntető törvényhozásban tisztán monista rendszert követő országra nehéz példát találni. A nem tisztán monista rendszerbe sorolhatók az angolszász országok, ahol, noha nem kizárólagosan, de egyfajta felelősségi szankció, azaz a büntetés létezik. Megjegyzendő, hogy a csak intézkedéseket ismerő tiszta monista rendszerrel a múlt században egyes dél-amerikai államok és a volt Szovjetunió kísérletezett.