A modern ipari termelési módszerek térnyerése, a gazdálkodó szervezetek anyag- és technológiaigényének megváltozása, az informatika fejlődése, a szolgáltató tevékenységek elterjedése a hagyományos munkaszerveződési formák átgondolására késztették a vezetőket, melynek köszönhetően a szervezetekre vonatkozó HR stratégiai irányvonalak is módosultak. Mára a valamikor tipikus foglalkoztatási formák egyre inkább elavulttá válnak, s helyüket rugalmasan alakítható modellek veszik át. A fenti változásokat kiegészítette az új, öntudatos munkavállalói elvárások megjelenése, amely ugyancsak az új, ún. „nem tipikus” munkaszervezési formák kialakulásához vezetett. Vagyis mind a foglalkoztatás, mind a munkavégzés megszokott formáit új, rugalmasabb módszerek egészítették ki. A gazdasági szerkezetváltás következményeként tehát egy olyan (atipikus) foglalkoztatási forma alakul ki, amely eltér a „tipikus” foglalkoztatástól, és valamelyik dimenzióban rugalmasabb annál. Az új típusú gazdaságnak ugyanis rugalmas, feladatorientált, az elvárásoknak megfelelő kompetenciákkal rendelkező munkaerőre van szüksége. Az olyan gazdaságokban ugyanis, ahol a változó gazdasági környezethez való azonnali alkalmazkodás a cél, a tipikus foglalkoztatási formák meglehetősen rugalmatlanok tudnak lenni. A rugalmas foglalkoztatás olcsóbbá teheti a munka elvégzését, egyszerűen lehet alkalmazkodni a munkaerőigény hullámzásához, különösen a szolgáltatási szektorban, például a kereskedelemben, az oktatásban, az egészségügyben, ahol a munkaerő okozza a legnagyobb költséget, és ahol a fejlett országok munkavállalóinak 70%-a tevékenykedik.