Az 1949. évi bonni Alaptörvény 67. cikke – átvéve néhány korábbi német tartományi alkotmány megoldását – a kormányzati stabilitás, illetőleg a racionális parlamentáris működés érdekében egyenesen akként rendelkezett, hogy a legfőbb képviseleti szerv a képviselők indítványára csak úgy fejezheti ki bizalmatlanságát a regnáló miniszterelnökkel, illetőleg kormánnyal szemben, ha a bizalom megvonásával egyidejűleg, ugyanazzal a szavazással megválasztja a bizalmatlansági indítványban javasolt személyt új kormányfőnek. A megoldás lényege tehát egy negatív eljárás – a miniszterelnöktől történő bizalommegvonás – és egy pozitív eljárás – az indítványozók konszenzusa az új miniszterelnök-jelölt személyét illetően – összevonása, együttes megnyilvánulása.235 Ez az ún. konstruktív bizalmatlanság intézménye, amelynek az alapgondolatát először – egyes források szerint236 – Alexander Rüstow vetette fel 1929-ben, a miniszterelnököt állítva a kormányzati felelősség és felelősségre vonás középpontjába. A jogi konstrukció a kormányzás stabilitását azáltal biztosítja, hogy egyrészt a kormány megbuktatása és az új kormányfő megválasztása időben nem válik el egymástól,237 megakadályozva ezáltal egy elhúzódó kormányválság kialakulását. A kormányzás folyamatossága ugyanakkor növeli a parlament hatáskörét az államfővel szemben, mindenekelőtt abból kifolyólag, hogy a kormányzásban bekövetkezett válság államfői beavatkozás nélkül megoldódik.238 Másrészt a konstruktív bizalmatlansági indítvány egyben a gyakori kormányválságok megelőzését szolgáló garancia, mely azt a célt is szolgálja, hogy a kormányzás stabilitását, illetőleg magát a kormányt ne veszélyeztesse két szemben álló parlamenti párt alkalmi összefogása (ún. negatív koalíció) akkor, amikor maguk nem tudnának önállóan kormányt alakítani.239 Ebből következően a bizalmatlansági indítvány e konstruktív formája – a korábbiakhoz képest – jelentősen megnehezítette a kormány politikai felelősségének érvényesítését a parlamenti gyakorlatban. (A jogintézmény első gyakorlati megnyilvánulására 1972-ben került sor. Előzménye, hogy Willy Brandt német kancellár kormányzati politikája mélyen megosztotta pártját, az SPD-t. Többen is kiléptek az SPD parlamenti frakciójából, ami lehetőséget teremtett a CDU/CSU frakciószövetségnek, hogy 1972. április 24-én bizalmatlansági indítványt nyújtson be Brandt ellen. Meglepetésre azonban az indítvány nem kapott többséget a törvényhozásban, mert mint utóbb kiderült, állítólag a kelet-német titkosrendőrség, a „Stasi” lefizetett néhány CDU-s politikust azért, hogy támogassa a kancellárt. Az már más kérdés, hogy ennek ellenére Brandt elvesztette többségét a Bundestagban így politikáját később nem tudta folytatni. Eredményes indítványra 1982. október 1-jén került sor Németországban, amikor Helmut Schmidt akkori ügyvezető kancellárt a sikeres bizalmatlansági indítvány következtében Helmut Kohl váltotta a kormányfői székben.)