A társasház-tulajdonról szóló 1924. évi XII. törvénycikk ennek a tulajdoni formának a létrejöttét egyrészről lehetővé tette olyan esetekben, amikor közös telken külön építmények állnak, vagy közös telken lévő építményben több lakás, üzlethelyiség található; másrészről a társasháztulajdon létrejöhetett úgy is, hogy az építményt, építményrészeket kifejezetten társasház céljára állítják elő. A társasháztulajdon alapítása okirattal történhetett a tulajdonostársak megállapodása alapján, és a telekkönyvbe való bejegyzése is szükséges volt. A törvény értelmében a társasháztulajdon alapján megosztott külön tulajdonostársi illetőségeket az alkotórészként hozzájuk tartozó építményekkel vagy építményrészekkel és jogokkal együtt önálló telek módjára kellett a telekkönyvbe felvenni, és rájuk a jog szerzése, átruházása vagy átszállása és terhelése tekintetében is az önálló telekre vonatkozó jogszabályokat kellett megfelelően alkalmazni. A tulajdonostársak egymás közötti viszonyát az alapító okiratban kellett szabályozni azzal, hogy a társasházi tulajdonközösséget csak valamennyi tulajdonostárs hozzájárulásával lehetett megszüntetni. Lehetővé tette továbbá a törvény, hogy az alapító okiratban kikössék, hogy a társasháztulajdoni illetőségek élők között jogügylettel való átruházása során a többi tulajdonostársat elővásárlási jog illeti meg. A társasház ügyeinek intézésére képviselőt voltak kötelesek a tulajdonostársak „kirendelni”. A 11. § szerint egyebekben a társasháztulajdonra, amennyiben a törvényből vagy az alapító okirat rendelkezéseiből más nem következik, a telek és az építmény vagy építményrészek kezelése, használata és a birtokukkal járó más jogok tekintetében a tulajdonra vonatkozó általános szabályokon felül az ingatlan közös tulajdonának, a szomszédjognak és a szolgalmaknak szabályait kellett megfelelően alkalmazni. A társasháztulajdonról szóló törvény idézett rendelkezéseiből kitűnik, hogy a benne megfogalmazott szabályok – a társasháztulajdonhoz fűződő alapelvek – mennyire időtállóak, és megtalálhatók a társasházakra vonatkozó külön rendelkezéseket tartalmazó, jelenleg hatályos 2003. évi CXXXIII. törvényünkben is.