Az előzetes döntéshozatali eljárás az Unió eddigi történetében igen sikeres eszköznek bizonyult az egységes értelmezés megteremtésében. Az eljárás során hozott ítélet kötelező – nemcsak arra a tagállamra, amely az eljárást indította, hanem mindazokra, akik értelmezni vagy alkalmazni fogják az adott rendelkezést. Somssich (2018) rámutat, hogy az elmúlt évtizedek során az eljárás kivételes szerepet töltött be az uniós jog alakításában, hiszen az uniós jogot meghatározó – és az előző alfejezetben már hivatkozott – jogelvek, úgymint az uniós jog autonómiája, elsőbbsége, közvetlen és közvetett hatálya, mind ezen eljárás keretében hozott ítéletekben fogalmazódott meg. Marino (2018: 6) megjegyzi, hogy a tagállami bírák is tisztában vannak az eljárás jelentőségével és hatásával, hiszen 2017-ben 533 előzetes döntéshozatali eljárást indítottak, ami az összes ügy 30 százalékát tette ki.

A jogértelmezéshez kapcsolódóan az egyik alapvető kérdés az, hogy a Bíróság hogyan viszonyul az Uniót jellemző többnyelvűséghez és az ebből adódó fordítási tevékenységhez. A hiteles változatok egyenrangúságának elvét az Európai Bíróság több esetben is megerősítette. Kiemelte, hogy a többnyelvű szöveg egyik nyelvi verziója sem állhat a többi felett, mert a jog egységes alkalmazása érdekében azt az összes többi nyelvi verzióval összhangban kell értelmezni (Ajani–Ebers 2005: 12). Ezt a Bíróság először 1969-ben, az úgynevezett Stauder esetben2 mondta ki. Ez egyben azt is jelenti, hogy az adott rendelkezés lényegét, jelentését valamennyi nyelvi változat alakíthatja – és ebből adódóan az egyes nyelvek (és mögöttes fogalmi rendszerek) hatással vannak egymásra. Ezt az álláspontot a Bíróság később, 1982-ben a CILFIT esetben is megerősítette.3 Marino (2018) szerint az uniós jog e tekintetben megfelel a nemzetközi jog (a szerződések jogáról szóló 1969-es bécsi egyezmény) alapelvének, amely szerint egy nemzetközi megállapodásban található rendelkezés értelmezése során valamennyi nyelvi verziót figyelembe kell venni, és egy olyan értelmezést találni, amely mindegyikben elfogadható.

Somssich (2011: 144) ugyanakkor rámutat, hogy mindkét esetben a nyelvek száma még lehetővé tette ezen alapelv gyakorlatban való megvalósíthatóságát – 1969-ben 4 nyelv, 1982-ben pedig 11 hivatalos nyelv volt. Ma azonban, 24 hivatalos nyelvvel ez nem valósítható meg. Ezt támasztja alá Baaij (2012) kutatása, aki a Bíróság 1960 és 2010 között megjelent ítéleteit vizsgálta, és megállapította, hogy a Bíróság az ítéletek mindössze 3 százalékában utal a különböző nyelvi változatok összevetésére. Ez a tagállami bíróságokra is igaz, amelyek 3-4 nyelvi változatot hasonlítanak össze (Derlén 2009). Ugyanakkor Doczekalska (2018: 176) rámutat, hogy a különböző nyelvi változatok összevetése a gyakorlatban nem tényleges összehasonlítást jelent. Ez a – Stauder és a CILFIT esetben is nevesített – követelmény inkább azt jelzi, hogy ha ellentmondás van a változatok között, akkor egyetlen változatot sem szabad figyelmen kívül hagyni, és egy olyan egységes jelentésre kell jutni, amely minden nyelvi változatra igaz. Felmerül a kérdés, mi történik akkor, ha egyértelműen helytelen változatról van szó. Somssich (2011: 146) ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a hivatalos nyelvek számának növekedésével a Bíróság is egyre „beismerőbb” a nyelvi tévedésekkel szemben, azaz nem tartózkodik annak beismerésétől, hogy a hiteles nyelvi változat is tartalmazhat helytelen jogi tartalmat.

Łachacz és Mańko (2013) rámutatnak, hogy a Bíróság a hagyományos pozitivista megközelítéssel szemben – amely a jogalkotó szándékának feltárására, illetve a szövegben egyértelműen látható jelentésre épít – minden esetben szükségesnek tartja az uniós jog értelmezését annak célja tükrében, függetlenül attól, hogy az adott rendelkezés nyelvi szempontból világos-e vagy sem. Ez azt jelenti, hogy a Bíróság a tisztán nyelvi-szemantikai alapú értelmezés helyett egy sokkal tágabb megközelítést követ. A szöveg nyelvi elemzése az értelmezési folyamatnak csak a kezdete, ezt követően a Bíróság a szövegen kívüli tényezőkre (célok, értékek, kontextus) helyezi a hangsúlyt. A szövegalapú megközelítés helyett tehát hermeneutikai megközelítést követ. Somssich (2011: 141) megfogalmazásában „a nyelvi/nyelvtani értelmezés jelen van ugyan, de egyértelműen háttérbe szorul a rendszertani, teleologikus értelmezéssel szemben”. Hettinger (2020) a bíróság rendszer és cél szerinti jogértelmezési gyakorlatának hangsúlyozása mellett hozzáteszi, hogy a Bíróság akkor is ezt a megközelítést követi, ha csupán egyetlen nyelvi változatról van szó.

Mindez a terminológia szintjén azt jelenti, hogy egy adott terminust – ahogyan a 6. fejezetben látni fogjuk – mindig a szöveg céljának és az egészének összefüggésében kell értelmezni. A Bíróság tehát meghatározhatja, pontosíthatja az egyes terminusok mögötti uniós fogalmat – ami úgy is felfogható, hogy a Bíróság jogalkotóként lép fel. Nem véletlen, hogy a jogtudomány szakirodalmában a Bíróság jogértelmezésének megítélése változó.