2.5.5. A magánhangzó-harmónia

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A magánhangzó-harmónia olyan fonológiai jelenség, amelyben egy adott tartományon (pl. tő vagy szóalak) belül a magánhangzók valamely sajátosságukban hasonlók egymáshoz. A magyar nyelvben az elölség, és korlátozottabban a kerekség szerint is megtaláljuk a magánhangzók harmonikus viselkedését. A magyar nyelvben megmutatkozó magánhangzó-harmónia és kifejezetten az elölségi harmónia két szempontból is releváns jelenség. Egyfelől azért, mert ennek – az alábbiakban részletesebben bemutatott folyamatnak – egyértelmű iránydominanciája van, hiszen a magyar nyelvben kizárólag progresszív irányban működik. Ezzel összefüggésben pedig – mint az előző fejezetben említettük – várható, hogy interferál a magánhangzók között, a mássalhangzón áthatoló koartikulációval. Másfelől pedig azért van e helyütt jelentősége ennek a folyamatnak, mert az eredetét sokan a magánhangzók között (a köztes mássalhangzón áthatolva) érvényesülő koartikulációs hatás grammatikalizálódásaként értelmezik, és egyes jelenségeiben – például az általunk elemzett nem harmonikus toldalékolódásban – is kiemelt jelentőséget tulajdonítanak a V-V koartikulációnak (vö. pl. Beňuš–Gafos 2007).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az alábbiakban bemutatom a jelenséget, továbbá részletesebben tárgyalom az egyik olyan kérdéskört is, mely a mai napig vizsgált ezzel összefüggésben: az áttetsző magánhangzók és antiharmonikus tövek kérdését. Ez (illetve ennek eredete és megjelenése) a mai napig tudományos polémia tárgya, és a szakirodalomban a harmóniát érintően fellelhető, igen kisszámú beszédtudományi vizsgálat középpontjában áll. Ebből az okból, illetve a harmóniának a V-V koartikulációval való szoros összefüggésének okán a jelen kötetben is bemutatok egy kísérletet, amelyet az antiharmonikus tövek és áttetsző magánhangzók vizsgálatára terveztünk.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A magyar elölségi harmónia az a jelenségkör, amelyben a tő és a szóalak magánhangzói elölségüket tekintve hasonlók egymáshoz (azaz leegyszerűsítve vagy mind elöl, vagy mind hátul képzettek) (vö. 2.2. fejezet). A magánhangzóknak a tőn belüli hasonlóságát hangrendnek nevezzük, és ennek típusai között szokás megkülönböztetni (vö. Nádasdy–Siptár 1994/2006) hagyományos elnevezéssel 1. „magas” hangrendű töveket, ahol minden magánhangzó elülső vagy palatális, például teher, bicikli, szekrény, ötvös, ünnep; 2. úgynevezett „mély” hangrendű töveket, ahol minden magánhangzó hátulsó vagy veláris, például ajtó, hullám, doboz, matrac; végül 3. „vegyes” hangrendűeket, ahol a tő mind elülső/palatális (magas), mind hátulsó/veláris („mély”) hangzókat tartalmaz, például ventilátor, hokedli, fiók, deszka.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy bár hagyományosan használatos a magas, illetve a mély elnevezés az elöl, illetve hátul képzett magánhangzókra, ezek nem az artikulációra utaló jelzők (nincs közük a nyelvemelkedés fokához vagy az állkapocs nyíltságához, még ha ezekkel a félrevezető „mély” és „magas” elnevezés miatt össze is téveszthetők). A félrevezető „mély és „magas” kifejezések valójában (valószínűleg) a hangok észlelt hangszínének sajátosságaiból fakadnak. A magánhangzók elöl vagy hátul képzett volta, azaz a vízszintes nyelvhelyzet akusztikai következménye a második formáns (F2) frekvenciaértékében érhető tetten (ez kiegészül még az ajakműködés hatásával is). Az elöl és hátul képzett magánhangzók perceptuális elkülönítése ugyanakkor nem pusztán az F2 értéke alapján megy végbe. A hátul képzett magánhangzók esetében ugyanis az első és a második formáns is relatíve alacsony frekvencián jelentkezik, ezért elbillen a spektrális egyensúly lefelé, a mélyebb tartományok felé (és a felsőbb, magasabb tartományokon arányaiban kevesebb lesz az energia), különösen mert az egymáshoz közelebbi rezonanciák (itt az F1 és az F2) erősítik is egymást, miközben az F3 éppen ezen okból kisebb amplitúdójú lehet, mint a magasabb F2-vel realizálódó hangokban. A palatális magánhangzókban ezzel szemben kiegyenlítettebb a spektrum: ott az első két formáns távolabb van, nem erősítik egymást, ugyanakkor a harmadik és a második formáns közelebb jelentkezik egymáshoz (mint a hátul képzett hangokban), és erősíti is egymást, tehát kiegyenlítettebb a beszédhang hangszínét meghatározó amplitúdóeloszlás a spektrumban (a spektrális egyensúly nem billen el). Az elöl képzett hangok esetében az F1, illetve a kis különbség miatt integrálódó F2-F3 góc két külön észlelt prominencia, nem egyetlen spektrális csúcs, mint a velárisok esetében (Syrdal–Gopal 1986; Sussman 1990). Így tehát auditív alapon minősítjük „mély”-nek a hátul képzett magánhangzókat és „magas”-nak az elöl képzetteket.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Visszatérve a harmónia jelenségköréhez, ha a tőhöz két- vagy többalakú toldalékok kapcsolódnak, ezek elölség tekintetében (háromalakúság esetén kerekségüket tekintve is) harmonizálnak a tő utolsó szótagjának magánhangzójával – ezt a jelenségcsoportot nevezzük hangrendi illeszkedésnek. Azaz: ha az utolsó magánhangzó elülső, a toldalékbeli magánhangzó is elülső lesz, például kilincsen, szekrényben, ötvössel, ültet, ünnepelt. Ha a tő utolsó magánhangzója hátulsó, akkor a toldalékbeli magánhangzó is az lesz, például piacon, dobozban, hullámos; fiókban, ventilátorral. Mindez független attól, hogy a tő egészének hangrendje milyen, azaz attól, hogy az utolsó szótag előtti magánhangzók elülsők vagy hátulsók.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A magyar elölségi harmóniát sokat vizsgálják a nemzetközi irodalomban is. Különösen nagy érdeklődésre tart számot az úgynevezett áttetsző /ɛ eː i iː/ magánhangzók viselkedése, amelyek fonetikai elölségük ellenére bizonyos esetekben nem elülsőként vesznek részt a harmóniában (vö. Nádasdy–Siptár 1994/2006). Ezek az áttetsző (átlátszó, semleges) szegmentumok onnan kapták az elnevezésüket, hogy ők maguk a tő utolsó magánhangzójaként nem határozzák meg az illeszkedő toldalék magánhangzójának minőségét, hanem mintegy átengedik magukon a harmóniát (mintha ott se lennének), például haver-kodik, kadét-hoz, kocsi-val, panír-oz (félkövérrel az áttetsző magánhangzókat jelöltem). Ezekben a szóalakokban rendre azt láthatjuk, hogy az /ɛ eː i iː/ utolsó szótagbeli magánhangzóként nem jelöli ki a toldalékbeli magánhangzó minőségét az elölség tekintetében, hanem ezt a szerepet átengedi a megelőző magánhangzónak: haverkodik, kadéthoz, kocsival, paníroz (itt félkövérrel a harmóniában részt vevő magánhangzókat jelöltem). Annak ellenére van ez így, hogy az /ɛ eː i iː/ magánhangzókat fonetikailag elöl képzettnek tartjuk, és sok esetben fonológiai viselkedésük is ennek megfelelő, az elölségi harmónia tekintetében is, például kézben, kerekség, hiszem, ívet.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Összegezve: az /ɛ eː/ az elölségi harmónia szempontjából az esetek egy részében elülsőként, azaz harmonikusan viselkedik, más esetekben azonban áttetszőként; az /i iː/ pedig mindig áttetszőként. (Különösen az /ɛ/ esetében találunk nagymértékű ingadozást is – lásd például Patay és munkatársai (2019) vizsgálatát –, de erre a jelen kötetben nem térünk ki.)

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Jó néhány olyan lexémával is találkozunk ugyanakkor, amelyben az áttetszőnek tekintett és aktuálisan áttetszően is viselkedő magánhangzók valamelyike a tő egyetlen magánhangzója (két szótagú példa is előfordul, bár igen ritka), azaz nincs előtte olyan nem elülső magánhangzó, amely irányítaná a harmóniát az /ɛ eː i iː/ áttetsző viselkedése esetén. Ezeket antiharmonikus töveknek szokás nevezni. Ilyen tövek a cél (vö. céllal és nem céllel), a híd (vö. hídon és nem híden), a sír (vö. sírok főnévként és igeként is, nem pedig sírek) vagy a derék (vö. derékba, nem pedig derékbe). Mégsem minden tő tartozik ebbe a csoportba, amely hasonló magánhangzós szerkezetet mutat, hiszen harmonikusan toldalékolódnak a következők: vél (vö. vélem), hír (vö. híres), kerék (vö. kerékbe). Sőt, bár ritkán, de találunk olyan homofón töveket is, amelyek mindkét toldalékolási mintázatot mutatják, és ez attól függően váltakozik, hogy az adott szóalak igei vagy főnévi funkciót tölt be, mint a nyírige-ok, de nyírfőnév-ek; illetve a szívige-om, de szívfőnév-em. Az igei funkcióban ezek a szavak antiharmonikusan, a főnévi funkciójukban pedig harmonikusan toldalékolódnak. (A magyar szóállományban ezek tipikus mintázatnak számítanak, hiszen az /iː/-t tartalmazó egy szótagú igék igen nagy arányban toldalékolódnak hátulsóként, míg az /iː/-t tartalmazó névszók az esetek döntő többségében harmonikusan toldalékolódnak, vö. pl. Blaho–Szeredi 2013.)

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Mind korpuszelemzések, mind más (pl. kérdőíves) vizsgálatok készültek már a magyar elölségi harmóniának és általában a magánhangzó-harmóniának a nyelvhasználatban megvalósuló mintázatai feltérképezésére és magyarázatára, pl. Hayes et al. (2009), Zuraw–Hayes (2017), Patay et al. (2019), Rebrus–Törkenczy (2019). Ugyanakkor a magyar elülső kerekítetlen magánhangzók áttetszősége különösen népszerű kutatási téma a nemzetközi fonológiában is, mert – ahogyan Rebrus és Törkenczy (2019) írja: „kifejezetten alkalmas fonológiaelméleti elképzelések ütköztetésére” (233). Fonetikai jellegű vizsgálatokból ugyanakkor viszonylag kevés van. Ezek közül feltehetően a leggyakrabban idézett munka Beňuš és Gafos (2007) artikulációs kísérlete, amely egyébként szintén a fonológiai tanulságai és hozadéka miatt vált ismertté. Ennek a kísérletnek az eredményei az áttetsző magánhangzókra vonatkozóan azt mutatták, hogy valamivel előrébb van a nyelv a szájüregben, ha a magánhangzó „elülső”-ként (pl. szél) vesz részt a harmóniában, azaz a tő harmonikusan toldalékolódik, míg hátrébb helyezkedik el a nyelv a szájüregben, ha ugyanazon magánhangzó hátulsóként (pl. cél) vesz részt a harmóniában, azaz antiharmonikusan toldalékolódik. Ráadásul ezt izolált (nem toldalékolt, nem koartikulálódott) ejtésben is így találták (a kísérleteket alább részletesebben is bemutatom). Beňuš és Gafos (2007) ezt azzal magyarázta, hogy a toldalékolt alakokban és ezen keresztül áttételesen a toldalékolatlanokban is az esetlegesen köztes mássalhangzókon is átható magánhangzók közötti hátrafelé ható koartikuláció, azaz a követő magánhangzó elülső vagy hátulsó volta van hatással az áttetsző magánhangzó ejtése közben a nyelv helyzetére a következők szerint. A követő magánhangzó elölsége esetén az áttetsző magánhangzó ejtésekor a nyelv előrébb van a szájüregben, mint akkor, ha a követő magánhangzó hátulsó. Az antiharmonikus tövek a többalakú toldalékok közül azonban csak nem elülső magánhangzót tartalmazó toldalékkal fordulnak elő, ami koartikulációsan hat a tőmagánhangzóra. Ezt a hatást örökli a toldalékolatlan alak is, és a beszélők ezt a mintázatot sajátítják el. A szerzők ezt a konklúziójukat a lexikális tárolás exempláralapú modelljeivel hozzák összefüggésbe: a magyar beszélők azért tárolnak és reprodukálnak finom fonetikai különbségeket a harmonikusan és antiharmonikusan toldalékolódó tövekben megjelenő, fonológiailag azonos magánhangzók között, mert az exemplárok (példányok) alapján tárolják a koartikulációs jellemzőket is, amelyek a különféle alakokban jelentkeznek.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A szerzők idézik egyebek közt Recasens (1999) munkáját, amely szerint az /iː/ viszonylag stabil mind akusztikai, mind perceptuális tekintetben, azaz a szomszédos hátul képzett magánhangzók hatására igen kismértékű eltérést mutat. Beňuš és Gafos (2007) ezzel a stabilitással magyarázzák, hogy az /iː/ nem realizálódik [ɯ]-ként például a papír szóban a megelőző hátul képzett magánhangzó hatására, tehát bár az /iː/ ejtésekor a nyelv hátrébb húzódik az antiharmonikus tövekben a harmonikus tövekbeli helyzetéhez képest, akusztikailag és perceptuálisan mégis stabil marad, azaz megőrzi palatális minőségét. (Megjegyezzük, hogy Beňuš és Gafos 2007 a vizsgált anyagon sem formánselemzést, sem percepciós tesztelést nem végzett, ezen érveik más szerzők korábbi, többnyire más nyelveken és különféle anyagokon végzett akusztikai és percepciós vizsgálatainak eredményeire építenek.)

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A szerzők szerint az /iː/ artikulációs variabilitása és akusztikai-perceptuális stabilitása a kvantális elméletből (Stevens 1989) ismert tények alapján magyarázható, amelyek szerint az artikulációbeli eltérések mértéke és az ezek nyomán az akusztikumban bekövetkező különbség nem áll egymással egyenes arányban, azaz a beszédprodukciós működések és az akusztikai szerkezet jellemzői közötti kapcsolat nem lineáris. Az artikulációban egy apró eltérés jelentős akusztikai különbséget idézhet elő, ha az egy ún. „kritikus régió”-ban történik; és fordítva, nagyobb artikulációs eltérések esetén sem feltétlenül tapasztalunk különbséget az akusztikai szerkezetben, ha ezek az eltérések kritikus régiókon kívül valósulnak meg. Az elmélet szerint ugyanígy nem lineáris a kapcsolat az akusztikai szerkezet eltérései és a percepcióbeli különbségészlelet között sem, azaz előfordulhat, hogy két hangjelenség nagymértékben különbözik egymástól akusztikai szempontból, és mégsem észlelhető köztük különbség a hallgató számára; vagy fordítva, az is lehetséges, hogy egy kisebb akusztikai különbség nagy eltérést indukál az észlelt hangjelenségek tekintetében. Erre a nem lineáris összefüggésre utal a kvantális jelző: az eltérések ugrásszerűen képeződnek le (az artikuláció eltérései az akusztikumban, az akusztikai eltérések a percepcióban), nem pedig fokozatosan (Stevens 1989, vö. még. 2.6.1. fejezet).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Beňuš és Gafos (2007) szerint az áttetsző /i/ tehát perceptuálisan stabilabb és artikulációsan variábilisabb, mint akár az ugyancsak felső nyelvállású, elöl képzett, de kerekített /y/, ahol a kerekítettség miatt a nyelv hátrahúzásának lehetősége limitáltabb a perceptuális azonosság fennmaradása mellett (vö. pl. Stevens 1989; maguk a szerzők az /y/-t nem vizsgálták). Hasonlóképpen a nyelv hátrahúzásának a lehetősége az alsó nyelvállású, elöl képzett, kerekítetlen /ɛ/ ejtésekor is limitáltabb, mint az /i/ esetében. Úgy vélik, ezzel magyarázható, hogy bár felső nyelvállású és elülső képzésű, az /y/ nem viselkedik áttetszően a harmónia szempontjából, illetve az, hogy az antiharmonikus tövekben a legnagyobb arányban /iː/-t találunk, /eː/-t ritkábban, /ɛ/-t azonban nem.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Beňuš és Gafos (2007) kísérletében két nő és egy férfi vett részt, mindhárman fiatal budapesti beszélők. A szerzők kétféle artikulációs elemzést végeztek, az egyikben elektromágneses artikulometriát alkalmaztak (azaz a már emlegetett elektromágneses artikulográfot, EMA-t), amely a képzőszervek felületének egyes pontjaira rögzített szenzorok segítségével teszi követhetővé a szervek helyzetét. Ebben a kísérletben mindhárom beszélő részt vett, közülük kettő esetében két szenzort helyeztek (elölről, azaz az ajkaktól, hátrafelé haladva) a nyelvtestre (tongue body: TBO1, TBO2) és egyet a nyelvhátra (tongue dorsum: TD), a harmadik beszélő esetében pedig egy nyelvszenzort helyeztek a nyelvhegyre (tongue tip: TT), egyet a nyelvtestre és egyet a nyelvhátra. (Megjegyzendő, hogy a tanulmányból nem derül ki világosan, hogy a nyelvtest-nyelvhát megkülönböztetés mit takar pontosan.) Az egyik beszélő esetében ultrahangos képalkotó eljárást is alkalmaztak, amely a nyelv midszagittális felszíni kontúrját (mint folytonos vonalat) teszi láthatóvá. A szerzők a nyelv (illetve a TBO, TD szenzorok) helyzetét abban az időpillanatban vizsgálták, amikor a nyelv a célmagánhangzó ejtése közben a szájüregben legelőrébb helyezkedett el. Az adatokat a tő harmonikus, illetve antiharmonikus típusa szerint vetették össze.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A kísérletekben Beňuš és Gafos kétféle célszóstruktúrával dolgoztak. Az egyik esetben a célmagánhangzó két szótagos tövek második szótagjában szerepelt, és egy szótagos (kétalakú) toldalék követte, pl. bili-vel és buli-val. A célszavak hordozó mondatban szerepeltek (lásd alább). Tekintettel arra, hogy ebben az anyagban a célmagánhangzók vagy csak elülső, vagy csak nem elülső magánhangzók között álltak, mint az várható is volt, a célmagánhangzó ejtése közben a nyelv helyzete a hangkörnyezet függvényében eltért: az elülső magánhangzók között a célmagánhangzóban mért nyelvhelyzet előrébb volt detektálható a szájüregben, mint a hátul képzett magánhangzók között.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A másik kísérleti anyagban a célszavak egy szótagosak voltak, és nem követte őket toldalék, de ugyancsak hordozó mondatba voltak ágyazva (lásd alább). A szerzők – ahogyan írják – megkíséreltek egymáshoz a lehető leghasonlóbb szópárokat összeállítani, amelyek lehetőleg csak az illeszkedésben való részvételüket tekintve (harmonikus vagy antiharmonikus) térnek el. A következő nyolc szópárt használták a kísérletben (a H és az AH az indexben a töveknek az idézett szerzők szerinti harmonikus vagy antiharmonikus viselkedésére utal): vívAHívH, hídAHízH, írAHhírH, vígAHmígH, sípAHcímH, nyitAHhiszH, célAHszélH, héjAHéjH. Első ránézésre is látszik, hogy a szótagstruktúra nem minden pár tagjai között azonos (CVC és VC, pl. vívAH és ívH), aminek következtében a célmagánhangzók eleve eltérhetnek, hiszen a mássalhangzós szótagkezdet egyúttal azt is jelenti, hogy az azt követő célmagánhangzón érvényesül a mássalhangzónak a (mássalhangzó képzési helyének és zöngésségnek függvényében többé-kevésbé eltérő) progresszív koartikulációs hatása (vö. Hillenbrand et al. 2001), míg a magánhangzóval kezdődő szótagokban ilyen hatás nem jelentkezik. Az esetek többségében ugyanakkor a /h/ váltakozik a mássalhangzóhiánnyal (hídAHízH, írAHhírH, héjAHéjH), ami bizonyos értelemben jó megfeleltetés, tekintve, hogy a /h/ ejtése nem igényel orális akadályt. Ugyanakkor az is feltehető, hogy – éppen mivel a /h/ ejtése nem kíván meg orális akadályt – a beszélők képzőszervei már a szókezdő /h/ létrehozása közben felvették a követő magánhangzó ejtéséhez szükséges artikulációs konfigurációt, ami akár oda is vezethetett, hogy a nyelv helyzete már a /h/ ejtése közben elérte a szájüregben a legelülső pozíciót. Éppen ezért, mivel a szerzők csak a célmagánhangzó időtartamán belül vizsgálódtak, ezekben az esetekben lehetséges, hogy szándékaikkal ellentétben nem a valóban legelülső helyzetet vették figyelembe.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Meg kell jegyezni azt is, hogy a míg legfeljebb metanyelvi használatban (pl. „míg”-ek vannak a mondatban) kaphat toldalékot.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A nazális-orális mássalhangzós szókezdet és szóvég összevetése az artikulációban szerepet játszó üregek eltérései miatt és ezáltal a nyelv működésének feltehető eltérései miatt ugyancsak kérdéseket vet fel a vígAHmígH, sípAHcímH, nyitAHhiszH szópárok esetében.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Azt is látjuk, hogy a célmagánhangzót körülvevő mássalhangzók szájüregi képzési helye is eltér néhány esetben, például posztalveoláris /ʃ/ váltakozik alveoláris /ʦ/-vel, palatális /ɲ/ váltakozik laringális /h/-val, ami kifejezetten problematikus (különösen, ha ezek az adott magánhangzó-környezet bal oldalát képezik), hiszen a környező mássalhangzók képzési helye jelentősen befolyásolja a körülvett magánhangzók ejtését, különösen az elölség mentén (vö. Hillenbrand et al. 2001). Mi több, a kísérletben használt példákban rendre a szájüregben hátrébb képződő mássalhangzók álltak az antiharmonikus tövekben, és a szájüregben előrébb képződők a harmonikusakban, vagyis ezekben az esetekben a mássalhangzó-kontextus önmagában előidézhette a nyelv helyzetének a szerzők által várt különbségét.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Mindezek az észrevételek úgy summázhatók, hogy a nyolc pár közül valóban fonetikailag kontrollált és kiegyenlített kontextusok célszavak csak egyetlen esetben (célAHszélH) valósultak meg.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A célszavakat a szerzők olyan hordozó mondatba ágyazták, amelyben a célszó kétszer, de két eltérő helyzetben szerepelt: „Azt mondom, hogy ____, és elismétlem azt, hogy ____ még egyszer.” A két helyzetben megjelenő célszavakat együtt vizsgálták a szerzők. Összesen négy ismétlésben rögzítették a stimulusokat, mind a három szótagos, mind az egy szótagos célszavakat.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az EMA mind térben, mind időben igen pontos mérést tesz lehetővé, ugyanakkor a nyelv alakjáról (vagyis arról, hogy a mérési pontok között, illetve azokon túl, elsősorban a nyelv hátulsó részén mi történik) nem ad információt (vö. 3.2.2. fejezet). Erre a holisztikus megközelítésre a nyelvultrahang ad módot. Beňuš és Gafos (2007) egy beszélővel ultrahangfelvételt is készítettek. Az idézett szerzők az EMA-adatokat úgy tesztelték, hogy két beszélő esetében három szenzor (TD, TBO2 és TB1), egy beszélő esetében pedig két szenzor (TD és TBO) vízszintes helyzete szerepelt függő változóként. Az adatokat az egyes résztvevők esetén külön-külön elemezték, mivel a nyelv és a szájüreg mérete, alakja, valamint a szenzorok elhelyezése is egyénenként eltérő, illetőleg egyenként vetették össze ANOVA-val és Tukey-féle post hoc teszttel.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Tovább nem részletezve az idézett tanulmányt, az ismertetett anyag és módszer alapján (mint láttuk) Beňuš és Gafos (2007) azt az eredményt kapta, hogy hátrébb van a nyelv a szájüregben, ha a magánhangzó hátulsóként, azaz áttetsző magánhangzóként vesz részt a magánhangzó-harmóniában. Ezt mind a toldalékolt, így biztosan koartikuláció hatása alatt álló célszavakban, mind pedig az „izolált” – nem toldalékolt és a szerzők szerint koartikulációs hatást el nem szenvedő esetben (ami viszont a hordozó mondat jelenléte miatt nem feltétlenül volt így) – ejtésben is így találták.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Blaho és Szeredi (2013) akusztikai elemzést végzett annak ellenőrzésére, hogy a nyelv eltérő helyzete a harmonikus és az antiharmonikus tövekben, amit Beňuš és Gafos (2007) dokumentált, az akusztikumban is kimutatható eltérést idéz-e elő. A kísérletben 12 beszélő vett részt, két eltérő nyelvjárásterületről. A kísérlet anyagaként hét szópárt használtak, túlnyomórészt a Beňuš és Gafos (2007) által is alkalmazottakat (három pár egyik tagját más szóra cserélték, ez egy esetben nagyobb mértékű fonetikai megfelelést idézett elő a párok tagjai között). Blaho és Szeredi (2013) is alkalmaztak hordozómondatot (bár a korábbitól némiképp eltérőt: „Azt mondtam, ____, megismétlem, ____”), és ebben is kétszer jelent meg a célszó, itt azonban mindkét pozíció hasonlóbb prozódiai helyzetet reprezentált. Az akusztikai elemzést a magánhangzók időbeli középpontjában végezték el. Több paramétert is vizsgáltak, de itt csak a második formánshoz kapcsolódó eredményekre térek ki. Ha volt is eltérés az akusztikai adatokban, az nem volt szignifikáns, illetve nem érte el az észlelhetőség küszöbét. Ráadásul egyes esetekben a formánsadatok ellenkező tendenciáról árulkodtak, mint a Beňuš és Gafos (2007) vizsgálatában kapott artikulációsak, azaz itt olykor a harmonikus (azaz elülső magánhangzóval toldalékolódó) tőben találtak a szerzők alacsonyabb F2-értéket, ami a hátrébb képzettségre (és/vagy az intenzívebb ajakműködés következtében előrébb elhelyezkedő ajaknyílásra) utal.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Igaz ugyan, hogy Blaho és Szeredi (2013) nem találtak akusztikai eltérést az eltérő fonológiai viselkedésű magánhangzók között, és az ebben a tanulmányban idézett másik kísérlet (Szeredi 2012) alapján percepciós eltérés sem volt felfedhető ezek között. Ugyanakkor ismerünk olyan elméleteket és kísérleti eredményeket, amelyek alapján akkor is feltételezhető, hogy az artikulációs eltérések tárolódnak a lexikonban, ha ezt akusztikai és/vagy percepciós kísérleti adatok nem támasztják alá. Ennek kapcsán ide idézhetők egyrészt a tükörneuronokkal kapcsolatos vizsgálatok eredményeiből levont azon következtetések (vö. pl. Thèoret–Pascual-Leone 2002), amelyek szerint azért értjük meg mások, így a beszédpartnerek cselekvéseit, azaz például a nyelvi viselkedésüket, mert e cselekvések megfigyelése ugyanazokat az idegsejteket aktiválja, mint ezeknek a cselekvéseknek a kivitelezése. Másrészt az említett következtetés ugyancsak harmonizál a beszédészlelés motoros elméletében foglalt azon állítással, amely szerint a beszéd észlelése az akusztikai jel transzformációján keresztül az artikulációs mozdulatsor reprezentációjának előhívásával megy végbe (Liberman–Mattingly 1985). Feltételezhetjük tehát, hogy ha nincs is szignifikáns akusztikai eltérés a kérdéses magánhangzók között, maguk az artikulációbeli különbségek áttevődhetnek a koartikulált helyzetből az izolált helyzetben ejtett magánhangzókra, és eltárolódhatnak a mentális lexikonban.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Úgy véljük ugyanakkor, hogy Beňuš és Gafos (2007) kísérlete mégis felvet bizonyos metodológiai kérdéseket, például az alkalmazott nyelvi anyaggal kapcsolatosan, de említhetjük a résztvevők alacsony számát is. A 6. fejezetben éppen ezért bemutatunk egy kísérletet, amelynek anyagát és módszertanát igyekeztünk úgy kialakítani, hogy kiküszöböljük ezeket a hibalehetőségeket, ezáltal bizonyos szempontok szerint jobban kontrollált anyagon ismételjük meg Beňuš és Gafos (2007) kísérletét, megvizsgálva az eredményekből levonható következtetések általánosíthatóságát. Itt tehát azt vizsgáljuk, hogy az antiharmonikus tövek magánhangzója valóban hátrébb képzett-e, mint a harmonikus tövek azonos minőségű magánhangzója. Ebben a kérdésben azonban tovább lépünk, mint az idézett vizsgálat szerzői, és azt is elemezzük, hogy ezek a magánhangzók eltérően viselkednek a V-V koartikulációban abban a tekintetben, hogy milyen mértékben befolyásolja az ejtésüket és akusztikai szerkezetüket a követő, egy köztes mássalhangzón túli magánhangzó koartikulációs hatása.
Tartalomjegyzék navigate_next
Keresés a kiadványban navigate_next

A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:

    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave