A felszíni vizek borzalmas állapota már az 1970-es évek elején arra kényszerítette a vezetést, hogy foglalkozzanak a problémával. A gond mértéke azonban meghaladta a kezelési képességeket. A keletkező szennyvizet praktikusan nem tisztították, mind az ipari, mind a háztartási szennyvíz már az 1950-es évektől, az intenzív iparosítás kezdetétől a folyókba, a tavakba, a tengerbe került, ahogy a háztartási hulladék tekintélyes része is. A ’70-es évektől kezdődő „menedzselés” azonban teljesen elégtelen volt, egyszerűen nem volt sem elegendő pénz, sem megfelelő tudás a tisztítórendszerek kiépítéséhez. Még 1989-ben is csak a szennyvizek 22 százalékát tisztították meg (Wang, 1989).

A vízprobléma ennél is összetettebb. Míg az északi és középső országrészben meghatározó a vízhiány és az aszály, addig délen egyre jellemzőbbek a hatalmas esőzések, az árvizek és a földcsuszamlások. Északon viszonylag hamar elkezdtek bonyolult és kiterjedt víztározó rendszereket kiépíteni, míg a déli természeti csapásokra folyószabályozásokkal, védelmi létesítményekkel az elhárítás intézményi rendszerének kiépítésével reagáltak. Mivel az előrejelzések szerint az időjárási trendek nem törnek meg, hanem éppen ellenkezőleg, erősödnek, óriási infrastrukturális, vízrendezési projektekkel válaszol erre a kormányzat (ami történelmileg egyáltalán nem idegen a kínai világtól). Közülük is kiemelkedik a Jangce-projekt, vagyis a Jangce vizének három vonalon is az északi országrészbe való juttatása.

Kína nagy területein hatalmasak az erdőségek, a fa sokoldalú használatának a főzésen túl is nagy területei vannak. A szocialista iparosítás a fa felhasználását is felpörgette, s már az ’50-es évektől kezdve képtelenek voltak pótolni a kiirtott mennyiséget. Különös módon még a ’80-as években is, amikor már kezdték a környezet védelmének érvényesítését, bizonyos politikai döntések, így a saját ház építésének liberalizálása, fakivágási hullámhoz vezettek (Aragon, 2019). Ezt egészíti ki Kína egyik legnagyobb – ma is rendkívüli problémákat jelentő – természeti csapása, az elsivatagosodás. Az okok közt élen jár a klímaváltozás, de jelentős szerepe van a sivatagokkal határos és a félsivatagos területeken a növényzet szándékos kiirtásának, illetve a túllegeltetésnek (Browne, 2022).

A kínai a világ biológiailag egyik legsokfélébb ökoszisztémája, amelyet a hatalmas népesség, a gyors urbanizáció, a természeti források sokszor észszerűtlen hasznosítása, az egyes fajok védelmének ötletszerű és időnként átgondolatlan gyakorlata, idegen fajok inváziója és a klímaváltozás sok szempontból fenyeget (China’s Fourth…, 2008). Elvileg ezen a téren is átfogó munka, szakpolitika kialakítása kezdődött a biológiai sokféleségről szóló ENSZ-konvenció 1973-as életbeléptétől, de ez hosszú ideig forráshiányos volt, s inkább az ország különböző területein foltszerűen foglalkoztak vele, nem egyszer tudományosan megalapozatlan ötletektől vezérelve. 1988-ban elfogadták, és azóta többször módosították az élővilág védelméről szóló törvényt (Wildlife Protection…, 2022). Lassan kialakult a központi kormányzat által vezényelt, intézményesített és finanszírozott rendszer. Ugyanakkor hosszú az ismert időszakban kihalt és kipusztult, illetve a csak emberi segítséggel túlélő fajok listája. A sikeresnek ítélt védelem poszterállata az óriáspanda.

A szén-dioxid-kibocsátás komolyan az 1990-es években, a kiotói konferenciára való előkészületek során vált nemzetközi politikai kérdéssé, a kínai kibocsátás az 1960-as évektől már folyamatosan emelkedett (Territorial carbon dioxide…, 2024). Az 1990-es évek legvégétől érzékelhető a korábbinál meredekebb növekedés, ami elsősorban az energiaintenzív nehézipari beruházások nagymértékű emelkedésének következménye. Az a növekedési modell környezetvédelmi szempontból fenntarthatatlan volt, amire a kínai kormányzat elsősorban a légszennyezés folyamatos, intenzív és költséges mérséklési kísérletei kudarcainak hatására ébredt rá (Green-Stern, 2017). A 2008-as pénzügyi válság a gazdasággal együtt némileg megakasztotta a kibocsátás növekedését, de az 2017-től ismét lendületet kapott.

A légszennyezés szempontjából a legnagyobb egészségi kockázatot rejtő finomszemcsés levegőszennyezéssel (PM2.5) kapcsolatba hozható korai halálozások száma 2000-től kezdett jelentősebben emelkedni, a szám 2014-re elérte az évi 1,45 milliót, azóta, bár vannak kilengések, lényegében stagnál. Az ez alapján kalkulált gazdasági veszteségek mértéke 2019-ben átlépte az évi 500 milliárd dollárt (Song et al., 2023). A betegség, amiről itt szó van, a krónikus obstruktív tüdőbetegség (COPD), de további légszennyezés okozta kórok is pusztítanak. Így a vidék nagy részén a fűtéshez használt szilárd tüzelőanyagok, illetve a természetes szénlerakatok használata, bár csökkenőben van, jelentősen hozzájárul az akut alsó légúti fertőzésekhez, amelyek a gyerekek körében is sok halált okoznak. Hétköznapi kifejezéssel élve arról van szó, hogy rengetegen éltek és élnek a fűtőanyag és a fűtési módszerek miatt tartósan „füstben” (Zhang et al., 2010). A szennyezett víz okozta betegségek is igen elterjedtek voltak, lévén 1985-ben mindössze a lakosság 30 százaléka jutott tisztított vízhez. Az 1970-es években még nem voltak ritkák a bilharzia, a kolera, a dizentéria és más hasmenéses betegségek. A víztisztítás és az új iparosítás hatására ezek fokozatosan visszaszorultak, s persze új betegségek jelentek meg, mint a nehézfém- (főképp az arzén és ólom, a kadmium) mérgezések, a nitrátos vizek különböző hatásai. Feltehetően összefüggésben van a probléma a ’90-es évek hepatitiszjárványaival is. Rengeteg kutatás van arról, hogy bizonyos szennyezett folyók, illetve nagy ipari szennyezések környezetében erőteljesen megugrik a rákos megbetegedések aránya, rákos falvak, kisvárosok alakulnak ki. (Ezt még színezte az AIDS-es falvak kialakulása az 1990-es években, elsősorban Henan tartományban, amit a véradási kampányok során mellőzött higiéniai követelmények okoztak.) Mindez komoly politikai gondokat és feladatokat is jelentett, s a politikai vezetésnek ismétlődő elégedetlenséggel, elszórt tüntetésekkel is szembe kellett néznie, ami ösztönözte egyrészt a masszív befektetéseket a víztisztításba, másrészt a ’80-as évektől a folyamatos törvénykezést, amely meglehetősen szigorú szabályozói környezetet hozott létre.