A KMT-vezérelt területi differenciálódás a posztszocialista közép-európai iparfejlődés fő hatóerejeként működött. Ez a hatás globális léptékben is jelentős: az UNCTAD adatai alapján világszerte a visegrádi országok mutatják a külföldi működőtőke legmagasabb arányát: 2015-ben a GDP 55%-át külföldi tőkével működő cégek állították elő (Gál–Lux, 2022), és a részarány még magasabb volt a feldolgozóiparban (2017-re a feldolgozóipari árbevétel 73%-át és a hozzáadott érték 68%-át érte el, bár ezt követően kisebb mértékben mérséklődött). A KMT-re alapozott növekedési politikák jó alternatívát kínáltak a korábban követett, zsákutcába jutott államszocialista felzárkózási modellel szemben, felhagyva az erős állami beavatkozáson alapuló stratégiai iparpolitikák alkalmazásával. Az új növekedési modell alapjává a KMT-vonzás, illetve az erős nemzetközi integráció előtérbe helyezése vált (Rugraff, 2008; Bailey–Lenihan–De Ruyter, 2016), amelyet az EU befektetésbarát politikáinak gyors adopciója is elősegített (Sokol, 2001; Medve-Bálint, 2014). A külföldi beruházók és a központi kormányok alkotta növekedési koalíció a posztszocialista időszak stabil formációjává vált (Bohle–Regan, 2021), és látványos kezdeti sikerei erős legitimációs erőt jelentettek számára a további döntések meghozatalában, a szűkös fejlesztési források elosztásában (lásd Binz–Gong, 2022; Jolly–Hansen, 2022). Ezzel párhuzamosan a hanyatló hazai nagyvállalatok és a bizonytalan helyzetű, szervezetlen kkv-szektor marginalizálódott ezekben a döntésekben. A gazdaságpolitikában tehát a rendszerváltás első két évtizedében erős útfüggőség alakult ki, amelyet ma már megszilárdult intézményi rutinok is támogatnak. A központi kormányok számára mindig könnyebb volt megegyezni a biztos és látványos sikert kínáló külföldi nagyberuházókkal, mint rizikósabb, nehezebben átlátható és kormányozható hazai szereplőkkel alkudozni. A közép-európai államok erős centralizációja (Lengyelország részleges kivételével) is efelé a felülnézeti perspektíva felé orientálja a gazdaságpolitikát.

A KMT-alapú iparfejlődés területi vonatkozásai folyamatos, bár ingadozó figyelmet kaptak a regionális tudományban és társadalomföldrajzban. A külföldi beruházások vonzásában sikeresebb és sikertelenebb iparágak, illetve térségek tartóssá váló fejlődési különbségeinek problémája korán megjelent a kutatói gondolkodásban (Barta, 2002; Kiss, 2007; Barta–Czirfusz–Kukely, 2008). Pavlínek munkái (2016, 2017, 2022) az integrált perifériák fogalmának bevezetésével írta le a kialakuló földrajzi viszonyokat: ezek a régiók az európai feldolgozóipari magtérség földrajzi határán alakulnak ki, aszimmetrikus kapcsolatokon és eltérő versenystratégiákon alapuló kölcsönös függőségi viszonyokat képezve. Az integrált perifériák alacsony termelési költségekkel és közepes hozzáadott értékű tevékenységekkel versenyeznek, és erős mértékben függenek a magtérségek vezércégeitől. A multinacionális vállalatok és az őket befogadó térségek között stratégiai összekapcsolódás megy végbe, amely új versenyképességi kombinációkat alkot (Yeung, 2015). A közép-európai növekedési modell sajátosságainak és hátulütőinek általánosított leírására a függő piacgazdaságok (Dependent Market Economies, DME) koncepciója vállalkozott. Nölke és Vliegenthart (2009) a kontinentális Európában honos koordinált piacgazdaságokkal, illetve az angolszász országokra jellemző liberális piacgazdaságokkal szemben a külső KMT-függőséget azonosítják a DME-modell fő megkülönböztető jegyeként. Ennek értelmében „a függő piacgazdaságok komparatív előnyökkel rendelkeznek a viszonylag összetett fogyasztói javak összeszerelésében és előállításában (…), ezek alapját pedig az olcsó, szakképzett munkaerő; a transznacionális vállalatok szervezetén belül zajló technológiai innovációtranszfer; valamint a külföldi működőtőke-juttatások összhangja biztosítja” (Nölke–Vliegenthart, 2009, 672).

Az integrált periféria a 2000-es évek közepére érte el stabil formáját. A KMT-alapú ipar kapacitásai, különösen az autóipar értékláncai összefüggő integrációs zónát alakítottak ki Közép-Európában, amely Csehország területére, Délkelet-Lengyelországra, Nyugat-Szlovákiára és az Észak-Dunántúlra terjed ki (Pavlínek és szerzőtársai, 2009; Lux, 2017a; Brincks és szerzőtársai, 2018). A német beruházók kiemelkedő szerepet játszottak az integrációs folyamatokban, az értéklánc menti tevékenységek széles körét telepítve a makrorégióba (Frigant–Layan, 2009). A beszállítói hálózatok, amelyek többnyire maguk is követő KMT-beruházások, tovább ösztönözték a térbeli integrációt. A termelés fő formájává a közepes szakképzettséget igénylő, közepes hozzáadott értékű tevékenységek váltak. A globális értékláncokba nem, vagy csak korlátozottan bekapcsolódni képes térségeknek ugyanebben az időszakban a korábbi termelési hálózataik felbomlásával kellett szembesülniük. Ennek eredményeként alacsony termelékenységű, gyenge ipari specializációkkal rendelkező, elsősorban munkaintenzív tevékenységekre specializálódó perifériák alakultak ki, amelyek a képességvesztés és elvándorlás eredményeként további humántőke-veszteségeket szenvedtek el. A metropolisztérségek kivételével a KMT-alapú fejlődés könnyebben járható és sikeresebb modellnek bizonyult, mint alternatívái: ebben az időszakban a belső erőforrásokra alapozott endogén fejlődés formái léteztek, de erős növekedési korlátokat mutattak.

Míg az előbbi általánosított leírás jól megragadja az integrált periféria kialakulását és a globális pénzügyi válságig tartó fejlődését, addig a későbbi trendek bonyolítják a képet. Az exportorientált ipari térségek viszonylag könnyen kilábaltak a válságból, és részesültek az üzembővítések, többletberuházások, bővülő beszállítóhálózatok, valamint feljebb lépési folyamatok előnyeiből. Ezekben a térségekben azonban fokozatosan növekedési korlátok jelentek meg. Capello és Delissanti (2024) régiószintű elemzése igazolja, hogy a KMT korai növekedési előnyei és jövedelmi hatásai kimerülőben vannak Közép-Európa „gyártérségeiben”, miközben a hozzáadott érték egyre nagyobb hányada a „székháztérségekben” (tehát Nyugat-Európában és a fővárosokban) koncentrálódik. Ez a lelassulás a közepes jövedelmi csapda tágabb problémakörébe illeszkedik (Myant, 2018; Győrffy, 2022). Azonban nem ez volt az iparfejlődés egyetlen jelentős térfolyamata. A korábban KMT-szegény térségekben és egyes perifériákon is a termelés földrajzi expanziója és felzárkózása ment végbe, bekapcsolva őket a globális értékláncok munkamegosztásába (ennek jelentős, de nem kizárólagos példái a hazai nagyvárosok autóipari nagyberuházásai). Ezek az újraiparosodási folyamatok együttesen kisebb léptékűek és differenciáltabbak, mint az integrált periféria egy évtizeddel korábbi kialakulása; térbeli mintái komplikáltabbak, és leginkább a korábbi folyamatok folyamatossága, elmélyülése jellemzi őket.

Ez a jelenség, vagyis a kiegészítő újraiparosodás áll a tanulmány középpontjában. A bevezetőt követő fejezet áttekinti a KMT-alapú fejlődési modell térbeli ellentmondásait, különös tekintettel a jelenlegi növekedési pálya kimerülésére és a regionális fejlődési csapda kialakulására. Ezt követően bemutatom az átalakuló ipari térszerkezet 2020 utáni tagoltságát, fő térségtípusait. A negyedik részben összehasonlító adatokkal a területi differenciálódás fő hajtóerőit tárgyalom. Végül a tanulmány záró részében szakpolitikai következtetések, javaslatok megfogalmazására, az új uniós és közép-európai iparpolitikákba illeszkedő intézkedések felvázolására kerül sor.