Már 1996-ban meghirdették a Fényerő programot1 azzal a céllal, hogy 2010-ig 23 millió ember számára biztosítsanak villamos energiát a vidéki területeken megújuló energiák, például napenergia felhasználásával (Bhattacharyya és Ohiare, 2012). E célkitűzés a nemzeti fejlesztési tervek közé is bekerült (Pan et al., 2006): 2000-ben a kínai kormány hosszú távú stratégiát fogadott el Nyugati fejlesztési stratégia2 néven, a tengerparti és a szárazföldi tartományok közötti növekvő jövedelmi egyenlőtlenségek kezelése érdekében, melynek részét képezte a villamos energiához való hozzáférés javítása is. A vidék villamosítása a 10. ötéves tervében (2001–2005) is külön hangsúlyt kapott (Pan et al., 2006). 2002-ben a Fényerő program részeként elindult a Kínai települések villamosítása program3 is, melynek célja a napelemtermelés és -telepítés fokozása volt, 2600 millió jüan (akkori árfolyamon nagyjából 314 millió dollár) kormányzati forrással. E belpolitikai kezdeményezések mellett a kínai kormány számos nemzetközi együttműködési projektet is indított nemzetközi szervezetekkel és külföldi kormányokkal a távoli vidéki területek megújuló energiaforrásokkal történő ellátására. Az együttműködésekre összesen több mint 800 millió jüant fordítottak, és olyan partnerekkel kooperáltak, mint például a Világbank, Japán, Kanada, Németország és Hollandia (Shyu, 2010).

A napelemrendszerek elterjedésének támogatására alkalmazott szakpolitikai eszközök összhangban voltak az akkori Kínában régóta fennálló energiapolitikai paradigmával, amelyben az államnak központi szerepet tulajdonítottak az energiaágazat irányításában (Andrews-Speed, 2012). A program végrehajtásához az elsősorban állami szereplőknek közvetlen állami forrásokat biztosítottak, ami a telepítést elősegítette ugyan, de nem nyújtott ösztönzőket például a telepítés utáni karbantartásához, illetve akadtak visszaélések is. A kezdeti nehézségek – helyi finanszírozás akadozása, korlátozott tapasztalat, gyenge intézményi kapacitás, anyaghasználat kihívásai, termékminőség – ellenére a vidék villamosítását célzó program összességében sikeresnek tekinthető, hiszen a telepített kapacitás nőtt, a hazai kereslet is gyorsan bővült (Lee, 2012). Sőt, az intézkedések Kínába vonzották az akkori legnagyobb külföldi napelemes cégeket (BP, Shell, Siemens Solar, Sharp, Sayo és SEC), de ekkor alapították a ma is sikeres kínai napelemcégek egy részét, például a Trina Solart és a Yinglit is (Besha, 2011).

A napenergia népszerűsége természetesen nem korlátozódott Kínára: a Kiotói Jegyzőkönyv 1997-es aláírását követő években a napelemek iránti globális kereslet folyamatosan nőtt, 2004-től azonban – köszönhetően elsősorban az európai, így például a német és spanyol keresletnek – ugrásszerűen emelkedett (Grau et al., 2012; Lee, 2012). Ennek eredményeképp a 2004 és 2008 közötti időszakban Kína napelem-politikája exportorientált növekedési szakaszba lépett. E külső tényezők mellett belső folyamatok is ebbe az irányba hatottak: a kínai központi és helyi kormányzatok erőteljes támogatást nyújtottak a napelemgyártásnak. Ez nem csupán reakció volt a növekvő globális keresletre, hanem abból eredt, hogy a kínai vezetés – mely az ázsiai pénzügyi válságot követő négy év viszonylag lassú növekedése után a gazdaság fellendítésében volt érdekelt – felismerte a feltörekvő zöld technológiák fontosságát, és gazdasági és technológiai értelemben is vezető szerepre tört ezen a téren (Zhang et al., 2013).

Az exportorientált fejlesztés keretében a helyi önkormányzatok ösztönözték a helyi napelemipar növekedését, és más iparágakhoz képest nagyobb kedvezményes elbánásban részesítették őket, követve a központi kormányzat – például zöldenergia-fejlesztési alapok bevonására és elosztására vonatkozó – irányelveit (Zhang et al., 2013). A kormányzati támogatás és az iparágban rejlő jövőbeli lehetőségek eredményeképp ekkor számos kínai vállalat jelent meg a szektorban, köztük egyre több magántulajdonú cég is. A méretgazdaságosság gyors elérése érdekében e vállalatoknak forrásokra volt szükségük a termelés bővítéséhez. Ebben Kína központi és helyi kormányzatai egyaránt segítséget nyújtottak: mivel a központi kormányzat 2006-tól kulcsfontosságú iparágnak minősítette a napelemszektort, az idetartozó termékeket gyártó vállalatok további pénzügyi támogatásra váltak jogosulttá kutatás-fejlesztési tevékenységekre, illetve kedvezményes kamatozású exporthiteleket, valamint exportgaranciákat és biztosítást is kaphattak (Solar Server, 2011). A kormányzat ekkor azonban már nem közvetlen támogatási programokkal segítette a kínai napelemipart – többek között a korábbi finanszírozással való visszaélések és a késedelmes végrehajtás miatt –, hanem árverési programokkal támogatta (Zhang et al., 2013). A kínai napelemgyártó vállalatok további forrásokhoz juthattak többek között tengerentúli tőzsdei bevezetések révén is: a Suntech 2005-ben került be a New York-i tőzsdére (NYSE), a Trina Solar és a Solarfun 2006-ban (NYSE, Nasdaq), 2007-ben pedig a Yingli (NYSE), illetve a JA Solar és a China Sunergy (Nasdaq) tőzsdei jegyzésére is sor került. A külföldi tőzsdékről beáramló jelentős mennyiségű tőke példátlan ütemű bővülést tett lehetővé, melynek eredményeképp Kína 2008-ra a világ legnagyobb napelemgyártójává lépett elő.

Hiába nőtt azonban a napelemek gyártása Kínában, a hazai piac nagyon lassan növekedett, elsősorban a gyenge hazai ösztönzők miatt. Ennek oka javarészt az volt, hogy Kína a 2006-os megújuló energiáról szóló törvényben a szélerőművek fejlesztését helyezte előtérbe, mivel annak költségeit ekkor jóval alacsonyabbnak ítélték. Ez azt jelentette, hogy Kína szinte az összes napelemmodulját exportálta: az export 2006 után meredeken nőtt, amiben az európai piac jelentős, 80 százalék körüli szerepet játszott (Cao és Groba, 2013), s amit nagyban segített az ország 2001-es csatlakozása a Kereskedelmi Világszervezethez. Kijelenthető tehát, hogy ebben az időszakban nem a környezetvédelmi szempontok hajtották a „zöld” iparpolitikát, sokkal inkább az exportpolitika és egy belső, alapvetően költségszempontú villamosítási irány.