A „ballada” szó eredeténél a latin ballare („táncolni”) igét találjuk, melyből a középkori költészet egyik versformájának nevét képezték francia nyelvterületen. A francia középkori ballada ugyanis alapvetően táncdal volt. A francia chanson balladée „táncolt dalt” jelent. A rondó és a virelai mellett a ballada egyike volt a kötött világias dalformáknak. Az angol nyelvben a franciás formájú ballade kifejezés őrzi a szónak ezt a középkori jelentését. A 13‒15. században költött-komponált balladák alapvetően énekelt, táncra is alkalmas művek voltak, a megnevezés pedig elsősorban e művek formai jegyeire utal. Rendszerint három versszakot és egy ajánlást foglaltak magukban, ritmusos, rímes hangzással. Igricek előadásában terjedtek, hangszeres kísérettel, s a versszakokat refrén zárta, hogy az éneklésbe a hallgatóság is könnyen bekapcsolódhasson. A sorismétlés, sőt időnként versszakismétlés később is felfedezhető formai jegye maradt a balladának. Az orális terjesztéssel a balladák alkotóinak kiléte sokszor elhomályosult, és a dalok többféle változatban keringtek. Szerzőik közérdekű vagy személyes világi témákat verseltek meg, olykor egy élethelyzet bemutatásával, olykor valós vagy kitalált históriákon keresztül, nemritkán szatirikus hangvétellel, mulattató stílusban. Franςois Villon késő középkori balladáiban kalandorok, tolvajok, rablók, kalózok, gyilkosok és elítéltek egész sora szerepel, sőt kivégzettek is megszólalnak. De felvonultat költészete prostituáltakat, szoknyavadászokat vagy a szerelem mulandóságába belefáradt magányosokat is. Emlékezetes angol példaként említhető valamivel korábbról, a 14. századból Geoffrey Chaucer üres pénztárcájához intézett „panasza” (Complaint to His Empty Purse). A három hétsoros versszakból és egy ötsoros ajánlásból álló (egyébként ötös jambusokban íródott) költemény közvetett kérelem IV. Henrikhez, melyben a költő az éves járadék megújításáért folyamodik ‒ humoros, de annál hatásosabb formában. Ez a középkori balladaforma a 19. század „preraffaelita” költészetében kel újra életre: Dante Gabriel Rossettinél találkozunk vele, később Algernon Charles Swinburne használja.

A 15. század második felétől, a nyomtatás fokozatos elterjedésével ez a középkori hagyomány jelentősen átalakul. A 16‒17. században a megvásárolható nyomatokon terjesztett balladák a hordozó médiumul szolgáló nagyalakú (a mai újságok vagy kisebbfajta plakátok méretéhez hasonló) papírlapokról kapták a broadside vagy broadsheet nevet.2 Ezek a „széles lapok” általában 12-szer 8 hüvelyk méretűek voltak, vagyis nagyjából egy mai A4-es lapnak feleltek meg, és csak az egyik oldalukat használták nyomtatásra. A lapokat kiadó nyomdászok, akik üzleti lehetőséget láttak az énekek nagy példányszámú terjesztésében, gyakran fizettek meg költőket azért, hogy már létező, de túlságosan hosszú elbeszéléseket olyan rövid költői formátumra alakítsanak, ami már ráfér egy oldalra, és broadside-balladaként árusítható. Az egyoldalas nyomatokon a vékony hasábokba szedett dalszöveg fölött gyakran illusztratív rajz jelezte a szokványos témát (hajózás, szerelem, háború stb.), a cím alatt helyet kapott az ének dallamára tett utalás (általában egy másik, jól ismert ének megadásával),3 a lap alján pedig olykor a nyomdász neve és a nyomtatás időpontja is szerepelt. Másik jellemző megnevezésük az „utcai ballada” (street ballad) lett, ami a terjesztés szokványos színterére utalt.4 A balladák könyvszerű kiadásai negyed-, nyolcad-, de akár tizenkettedrét hajtott ívek voltak. Felvágatlanul, fűzetlenül, borító nélkül kerültek forgalomba (uo. 72). A chapbook (azaz cheap book, „olcsó könyv”) nevet kapták, ami világosan jelzi e kiadványok széles körű elérhetőségét. Nehéz alábecsülni mindezen nyomatok társadalomformáló erejét, hiszen éves szinten több százezer példány készült belőlük. A városi és vidéki élet forgalmas helyein árusították vagy függesztették ki őket. A balladaárusoknak nemcsak a lapok eladása volt a feladatuk, hanem az is, hogy megtanítsák a vevőknek a szöveget és a dalt.5 Erre azért volt szükség, mert a kezdetben túlnyomórészt írástudatlan vagy alig írástudó rétegek körében csak így tudták feléleszteni az olvasás iránti igényt. A megvásárolt balladaszöveg így ugyanis afféle emlékeztető jegyzetté vált, melynek komoly szerep jutott az olvasás készségének kialakításában és begyakoroltatásában, s ezzel az olvasás iránti igény társadalmi kiszélesítésében ‒ amihez pedig az időközben kiadóvá avanzsált nyomdászoknak komoly gazdasági érdekük fűződött. A nyomtatásban terjesztett balladák az énekléssel ismét az orális kultúra részévé váltak, s az olvasni nem tudó rétegek körében is gyorsan terjedtek. „Népszerűvé” váltak,6 s ennek eredményeként később sokszor megesett, hogy évtizedek múltán egy-egy konkrét énekes által költött vers és dallam kollektív szüleménynek, a nép ajkáról származó alkotásnak tűnt. (Erre a jelenségre utalva ír például Szerb Antal „alásüllyedt kultúrjavakról”.) Az idővel feleslegessé vált lapok azután egyéb módon hasznosultak: volt, hogy dekoráció, falragasz, tapéta lett belőlük, volt, hogy tűz- vagy pipagyújtó alkalmatosság, és volt olyan is, hogy vécépapírként végezték. A „Percy Folio” például egy gyújtósnak szánt, elrongyolódott iratcsomó volt, amit Percy az egyik barátjának nappalijában pillantott meg egy szekreter alatt, a kandalló környékén.7

A nyomatok tömegessé válásával a kiadók kénytelenek voltak újabb és újabb közölhető, az olvasók egyre szélesedő rétegei számára csábító termékként kínálható történetek után nézni, ezért a kortárs eseményeket megverselő művek mellett nemcsak a középkori balladákhoz nyúltak vissza, hanem mind gyakrabban nyomtattak ki korabeli népi eredetű verses történeteket is ‒ ha kellett, szintén rövidített formában. Ezekre a cselekménydús népi énekekre egy idő után átragadt a „ballada” megnevezés, mi több, a szó új vonatkozása nagyjából két évszázad leforgása alatt ki is szorította a kifejezés korábbi, középkori értelmét.8 Mindinkább előtérbe került, majd a 18. századra uralkodóvá vált a ballada modernebb válfaja ‒ a ballada mint megverselt rövid történet ‒, az angolban immár ballad néven.

Formai oldalról, a terjedelmet és szerkezetet tekintve a ballada egyaránt nyitottabbá vált, mivel sem a versszakok számát, sem a vers felépítését nem szabták meg annyira szigorú kötelmek, mint a középkori balladánál (ennek a lazulásnak a jeleit persze a késő középkorban is felfedezhetjük már, épp Villon költészetében). Ugyanakkor kialakul, noha nem válik kizárólagossá, egy jellemző balladaritmus (ballad meter), egy ütemhangsúlyos sorpár, mely egy négy és egy három hangsúlyt tartalmazó sorból áll. (Olykor ez konkrétan négy, illetve három jambust jelent, de gyakran egyenetlen a szótagszám, és csak a hangsúlyok száma a lényeges.) Ebből képződik a jellegzetes balladastrófa (ballad stanza), mely két ilyen sorpárból tevődik össze abcb rímeléssel (ahogy azt Sir Patrick Spens balladája, s annak Arany-féle fordítása példázza, vagy Arany saját remeke, A walesi bárdok). Előfordul az is, hogy három vagy négy balladasorpár alkot egy versszakot. E jellegzetes formai vonások ellenére a ballada igen változékony marad: a sorok hossza, ritmikája, versszakon belüli száma és kombinációja meglehetősen színes képet mutat, s ez érthető is az egyre inkább modern piaci logikát felvevő, az „új” bűvkörébe kerülő alkotómunka láttán.9 Ami a stílust illeti, a modern balladák alapelve ebben is a népszerűségre törekvés volt. Ezt szolgálja az egyszerű, alapszókincsre és közérthető szóképekre építő szóhasználat és képvilág, az események pergését elősegítő drámai párbeszédesség, s ezzel összefüggésben az összekötő, leíró vagy magyarázó narratív elemek hiánya vagy erős visszaesése. A 20. század első felének kutatója, Gordon Hall Gerould a népballada ‒ ahogy ő nevezi: a „hagyományos ballada” (ballad of tradition) ‒ tekintetében ezzel egybehangzó definíciót kínál: „A ballada történetet elbeszélő népdal, mely a döntő helyzetet emeli ki, azt úgy mondja el, hogy hagyja a cselekményt az események és a beszéd által magától kibontakozni, s mindezt tárgyilagosan teszi, nemigen fűzve magyarázatot az elmondottakhoz vagy erőltetve ránk személyes előítéleteit.”10 A balladának rövid énekelt történetként való ‒ óvatosan tág ‒ minimalista definíciójához képest itt nagy hangsúly helyeződik arra, hogy a ballada gyakran egyetlen helyzetre vagy epizódra fókuszál, és a történésekről elsősorban nem narráció útján, hanem dramatikus bemutatással, az eseményeknek a szereplők beszédén keresztül történő színre vitelével értesülünk. A néhány kulcsmozzanatra épülő, egyúttal fontos cselekményelemeket elhallgató vagy átugró elliptikus bemutatási mód ‒ az ekként kialakított hiátusok vagy hézagok folytán ‒ egyszerre fokozza a feszültséget és élénkíti a fantáziaműködést a befogadóban. Szélsőséges megnyilvánulásaiban a ballada egyfajta feladvánnyá, analitikus munkát igénylő, a hallgatót vagy olvasót rejtvényfejtésre invitáló nyomhalmazzá válik, különösen a krimiirodalmat megelőlegező bűnballadák esetén. Mindazonáltal kijelenthető, hogy a Poe és Dosztojevszkij kortársaként alkotó Arany bűnballadáihoz ‒ amilyen az Ágnes asszony vagy a Tengeri-hántás ‒ az angol-skót népi hagyományban nemigen találni hasonlót.

A broadside-balladák vidéki és városi, szárazföldi és tengeri, antik és modern témákat egyaránt tálaltak, gyakran természetfeletti, a babonás hitet izgalomban tartó elemekkel, de az is előfordult, hogy közérdeklődésre számot tartó személyiségek dicséretével vagy gúnyrajzával rukkoltak elő. Korabeli bulvársajtóként, „a tömegek verses újságjaiként” működtek.11 Különleges témákat dolgoztak fel: a szenzáció iránti érdeklődésre építve inkább a tragikum, mint a komikum felé fordultak, traumatikus történelmi eseményeket vagy rendkívüli hétköznapi történéseket énekeltek meg; csatákról, gyilkosságokról, rablótámadásokról, szörnyűségekről, furcsa szerzetekről, torzszülöttekről tudósítottak. Megverseltek például ‒ „újságírói körökben” (journalistic circles) ‒ egy malacképű holland nőt, bizonyos Tannakin Skinkert,12 akinek híre 1639 decemberében kapott szárnyra, s egyetlen hét leforgása alatt öt londoni firkászt is balladaszerzésre késztetett. A rákövetkező évben egy további darab Szörnyű alak, avagy alaktalan szörny (A Monstrous shape, Or A shapelesse Monster) címmel csatlakozott a sorba, tárgyát ekként vezetve fel: „Ily újság még sohasem volt, / mit tőlem halltok most” (Such newes afore was neuer told, / as I will now relate).13 Ez a darab formailag is tanulságos. Szemernyi dialógus nincs benne, történetből sem sokat kapunk, ehelyett a furcsa lény előkelő társadalmi státusának, sajátos testi jegyeinek, s no persze étkezési szokásainak (ezüstvályú…) részletező bemutatását kínálja a versbeli tudósító, hogy végül minden jóérzésű angolt óva intsen a házasságnak még a gondolatától is, az érdekházasság és az elkorcsosulás intim összefüggését sejtetve. Nagyon kevés teljesül tehát a balladák fentebb felsorolt (időnként talán túl gyorsan általánosított) formai jellemvonásaiból. A verselés sem klasszikus balladastrófa: a nyolcas versszakokat két négysoros egység alkotja, amelyek három négyütemű és egy változó hosszúságú (strófaközben három-, strófavégen együtemű) sorból állnak. Fontos elismernünk a balladáknak ezt az elemi szintű formai változékonyságát, avagy elgondolkodnunk azon, balladának nevezhetjük-e ezt is.

Visszakanyarodva a nyomtatott balladák szenzációhajhász zsurnalizmusához: a torz lényekről szóló beszámolók, s konkrétan a disznófejű úrhölgyek iránti érdeklődés nem lankadt később sem. Hírük még a 19. században is lázban tartotta a stimuláció után sóvárgó olvasóközönséget.14 Képzelhető, hogy a pletyka- és hírfogyasztó tömegek köreiben micsoda keletjük volt ezeknek a cirkuszi látványossággal vagy freak show-val felérő történeteknek. A ballada modern, kötetlenebb fogalmának elterjedésére utal az is, hogy a szatirikus, dalbetétekkel tűzdelt 18. századi színjátéktípus a „ballada-opera” (ballad opera) műfaji megnevezést kapta (John Gay Koldusoperája [The Beggar’s Opera] 1728-ból való), a paródia egyik 19. századi válfaja pedig „ballada-burleszk” (ballad burlesque) névre keresztelődött. Mindezek fényében meglehetősen különös, ha nem egyenesen visszás, hogy a ballada romantikus újjászületésének legnagyobb előmozdítója, William Wordsworth, a maga balladáit éppenséggel az érzékek és a képzelet efféle felajzásának és féktelen izgatásának ellenében tette közzé. De erről majd később.