Az ember azonban racionális lényként belátja, hogy a háborús állapot senkinek sem jó. Az egymástól való félelemből fakadóan az ész parancsa – életben maradás és békekeresés – arra készteti, hogy létrehozzon egy közös hatalmat, amely stabilizálja a szabályokat, és megakadályozza az erőszakot. Hobbes társadalmiszerződés-koncepciójában az egyének lemondanak korlátlan szabadságukról, és felhatalmaznak egy szuverént, hogy képviselje akaratukat. Ez a hatalom jogi jellegű, kényszerítő erejű, oszthatatlan és abszolút – röviden: ez az állam, a „mesterséges óriás”, amelynek létrejöttét Hobbes erkölcsi elvekre való hivatkozás nélkül igazolja. A racionális önérdek lesz a kulcsa annak, hogy a teljes szabadsággal – ami nála maga az anarchia – szemben az állami rend válik a biztonság garanciájává (Lechner 2019, 5.). Hobbes mottóvá lett megállapítása szerint a félelem viszi rá az embereket a társadalom megalapítására – a haláltól való félelem és a biztonság iránti vágy késztet bennünket engedelmességre (Hobbes 1999, 184.). A félelem tehát, paradox módon, rendet teremt; a rettegés, amely a háborús állapotban egymás ellen fordít, a szuverén fennhatósága alatt közösséget kovácsol belőlünk. Hobbes – Ciceró nyomán – amellett érvel, hogy a zsarnokság is jobb, mint a törvénytelenség anarchiája, „hiszen még a legrosszabb béke is jobb a legigazságosabb háborúnál”.1