A Marco Ricci tájképeiben megcsendülő „romantikus” hangulat a korai settecento periódusában a velencei festészet több jelentős alkotásának is alapvető jellemzőjévé vált. Ez az áramlat egyfajta szembefordulást jelentett az arisztokratikus művészet külsőséges pompájával, követői elutasították azt az üres könnyedséget és dekoratív csillogást, amely a velencei, és általában a 17. század végi itáliai festészetben uralkodott. Festői visszatértek Caravaggio nyomdokaihoz, drámaiságához, fény-árnyék kontrasztjaihoz, az egyszerű emberek ábrázolásához, de mindezt a 18. század velencei festészeti kultúrájára jellemző módon jóval nagyobb kifinomultsággal és rafinériával. A mozgalom egyik vezető alakja, Giovanni Battista Piazzetta (1682/83–1754) Velencében tanult, igazi ihletőforrására azonban Bolognában talált rá, ahová 1703-ban jutott el. Itt került kapcsolatba Giuseppe Maria Crespi (1665–1747) zsánerfestővel, s rajta keresztül jutott el Caravaggio művészetéhez. 1711-ben, Velencébe való visszatérése után alkotott zsánerképeiben a figurák méretének növelésével, a nézőhöz való közelítésével, plasztikus formálásával fordult szembe pályatársai festészetének választékosságával. Ugyanakkor a festői fényhatások segítségével e közönséges, mindennapi témákat sajátságos lírával töltötte meg. Piazzetta későbbi festészetét a pszichológiai jellemzés elmélyülése, az átszellemültség keresése jellemzi. 1725 körül festette a velencei Santi Giovanni e Paolo Szent Domonkos megdicsőülését ábrázoló mennyezetképét, amely egyetlen nagyobb szabású dekorációs munkája. A szerzetesek karakterisztikus figuráit a keret mentén sorakoztatta fel, felettük a repkedő angyalok könnyed mozgása és a színesen vibráló, fényekkel átjárt felhős égbolt levegőperspektívája érzékelteti a szemlélővel a megnyíló szférák végtelen magasságát. Piazzetta műve Tiepolo mennyezetképeinek előfutára, de figuráinak erőteljesebb testiségével, kompozíciójának szilárdabb egyensúlyával sokban különbözik is azoktól.