Boros Gábor

Spinoza és a filozófiai etika problémája

182 Jóllehet Spinoza az első rész 8. tételének 2. megjegyzésében Ovidiusra utalva elítélően említi az imaginatio működésének azt a területét, amelynek eredményeképp végső soron műalkotások jönnek létre, a második rész 17. tételének megjegyzésében mégis, mintegy fölmenti az imaginatio effajta működését, azzal enyhítve a korábbi kijelentés szigorát, hogy megállapítja, az elme nem téved akkor, amikor elképzel, amennyiben ezt a tényt magában véve tekintjük. Sőt ha az elme akkor, amikor a legváltozatosabb dolgokat képzeli el, tudná, hogy képzetei nem létezhetnek valóságosan, akkor az elképzelés egyenesen az elme erejéről tanúskodnék, nem pedig tehetetlenségéről, mégpedig annál inkább, minél inkább csak magától az elmétől függne ez az elképzelőképesség. Az ily módon tételeződő „szabad képzelőképességet” persze még föltevésként is nehezen lehetne beiktatni a spinozai rendszer keretei közé, hiszen az imaginatio – amint ezt a következőkben látni fogjuk – maga az a történés, amelynek során leginkább az elme passzivitása mutatkozik meg, melynek lefolyása tehát a legkevésbé sem pusztán az elmétől függ. A módszertani monizmus kiindulópontja nem teszi lehetővé sem azt, hogy a művészetről, sem pedig azt, hogy a gyakorlati filozófia szférájáról – erről l. tanulmányunk záró fejezetét – mint sajátjogú területekről gondolkodjunk.