Boros Gábor

Spinoza és a filozófiai etika problémája

244 Más szempontból lefolytatott vizsgálódásában H. Blumenberg is érzékel egyfajta váltást ezen a ponton. Spinoza megfogalmazásában az önfenntartás már nemcsak mindenfajta teológiai feltételtől válik el (l. a creatio continua fogalmát még Descartes-nál is), de mindenfajta organikus-metaforikus tradíciótól is, vagyis minden olyan elemtől, amely e fogalmat etikai vagy politikai kontextusban alkalmazhatóvá teszi. Ezt fejezi ki az in suo esse perseverare kifejezés, amely a harmadik részben annak a minden létezőre jellemző alapállapotnak a megfogalmazása, hogy nem a létben megmaradás magyarázandó – esetleges isteni fenntartó aktivitás révén –, hanem ellenkezőleg, a létezés megszűnése. Ebből az alapfogalomból nem vezethetők le etikai-politikai következtetések, az pedig, hogy a negyedik rész 18. tételének megváltozott formulája („Mivel az ész semmit sem követel a természet ellenére, ezért tehát azt követeli, hogy ki-ki szeresse önmagát, keresse a maga hasznát – ami ugyanis valóban hasznos számára -–, s kívánja mindazt, ami az embert valóban nagyobb tökéletességre vezeti, s egyáltalában, hogy ki-ki a maga létét, amennyiben ez rajta áll, megőrizni törekedjék [ut unusquisque suum esse, quantum in se est, conservare conetur ]”) ezt mégis lehetőnek mutatja, az csupán a kiindulópontból le nem vezethető látszat. „Für Spinoza ist der Fortbestand eines gegebenen Zustandes, sein perseverare, das schlechthin Vorgegebene, auf das neue Faktoren einwirken müssen, um es zu verändern. In seiner abstrakten Generalisierung hat der Satz von der Selbsterhaltung nichts mehr von einer Verhaltensform, von einem organischen Trieb, von einem psychischen Streben an sich. Er hat jede teleologische Implikation verloren, auch wenn die aus dieser Prämisse vermeintlich ableitbaren Folgerungen der Ethik und Politik ihr nachträglich teleologischen Schein verleihen.” H. Blumenberg: „Selbsterhaltung und Beharrung”. in: H. Ebeling (szerk.): i. m. 185. o. skk.