Abban, hogy Augustus folyamatosan alakuló, kísérletező, saját idejét távolról sem beteljesedésként sokkal inkább átmeneti időszakként megélő korának
alkotásai alig ötven esztendő leforgása alatt kanonizálódtak és meghaladhatatlannak tartott mintaképpé váltak, föltehetően a folyamatosság megszakadásának is szerepe volt, annak, hogy e fél évszázad az irodalom törésszerű lehanyatlását jelentette. Nem véletlen tehát, hogy az ezüstkor íróinál számtalanszor tetten érhető mind a fölülmúlhatatlannak tartott elődök emblematizálása, mind pedig saját megkésettségük, másodlagosságuk hangsúlyozása. Az ifjabb Plinius a kortárs Passenus Paulust új Propertiusként és új Horatiusként emlegeti (
in litteris veteres aemulatur, exprimit, reddit, Epist. IX.22.1), vagyis a kánon nemcsak megkérdőjelezhetetlen viszonyítási alapként szolgált, hanem mintegy elő is írta a lehetséges költői szerepeket. A dekadencia szempontja, miként G. Williams fölhívta rá a figyelmet, nem pusztán a XIX. század előföltevéseiből fakadóan uralta sokáig a kora császárkor irodalmát elemző megközelítéseket, hanem azért is, mert a hanyatlás tapasztalata a korszak önértelmezésének egyik meghatározó s gyakran boncolgatott tárgyává vált, mind az értekező prózában, mind a költészetben.
A szó szoros értelmében vett klasszicizmus létrejöttének pedig ez az egyik alapvető föltétele: a jelen értékvesztettségének tudata, s egy letűnt, mintaképnek tekintett időszak újrateremtésének igénye.
S éppen ez az eredeti alkotásokban kevéssé termékeny korszak hozta magával a kánonképződés másik elengedhetetlen föltételét is: az irodalmi közműveltség és a filológia soha nem látott föllendülését. Ekkor indult meg a közelmúlt római irodalmának tudományos vizsgálata is, létrejött tehát azon értelmező közösség, amely nem pusztán a kánonba fölvenni érdemes művek körét jelöli ki, hanem azon eljárásokat is legitimálja, melyek a művek értelmezéséhez fölhasználhatóak, ezáltal pedig az adott műnek tulajdonított jelentést is képes befolyásolni. „Ami bölcselet volt, filológiává lett” (
Quae philosophia fuit facta philologia est) – állapította meg a korszak szellemi életéről Seneca (
Epist. 118.24.). Hyginus, Asconius Pedianus, Annaeus Cornutus, Remmius Palaemon, Valerius Probus munkásságának igen nagy része volt abban, hogy Vergilius kultusza oly rendkívüli méreteket öltött, s az első fénykorát élő Vergilius-filológia Nero korának íróit is meghatározó módon befolyásolta.
De nem elhanyagolható szerepet játszott a Kr. u. I. század sokat vitatott klasszicizáló irányzatának kialakulásában sem, melynek ugyan kevés irodalmi emléke maradt ránk, de virágzására annál több közvetett bizonyíték utal;
Petronius is e költőtípus karikatúráját rajzolta meg Eumolpus alakjában. Meglehet, M. A. Levi járt közel az igazsághoz, aki szerint e művek jó része a Nérót sújtó
damnatio memoriae nagytakarításának esett áldozatul.
Ennek az irányzatnak a képviselője lehetett Calpurnius Piso és a körötte csoportosuló irodalmárok, s noha Calpurnius Siculus költészetét nehezen lehetne mindenestül a Nero-kori klasszicizmus dokumentumaként értelmezni, minden bizonnyal kötődött e körhöz és az általuk vallott poétikai elvekhez.