Ebben a könyvben egy olyan időszak szöveghagyományának egy szegmensét vizsgálom, amelyre a néprajztudomány, illetve az irodalomtörténet-írás a népköltészet felfedezése és az irodalmi népiesség kategóriákat alkalmazza hagyományosan. Bármilyen leíró megnevezést használunk is ezen időszak jellegzetes szövegalkotási folyamataira, ezek egyik közös vonása, hogy ugyanarról a jelenségről tudósítanak, vagyis a népköltészetnek mint a specifikus nemzeti szöveghagyomány hordozójának értékelvű szemléletéről, illetve egy olyan törekvésről, amely ezt az értékként azonosított, alapvetően a szóbeliségben létező korpuszt (illetve annak bizonyos elemeit) az írásbeliség révén kívánta rögzíteni, annak érdekében, hogy az írásbeli integráció révén egy hagyományközösségre épülő nemzeti irodalom jöhessen létre. Ez az integráció az írásbeliség közegében ment végbe tehát, hiszen az írásbeliség médiuma több szempontból is nélkülözhetetlen volt e folyamat során, amennyiben a szóbeliség nehezen megragadható, tünékeny természetével szemben képes volt e szövegeket rögzíteni, előadóhoz és alkalomhoz kötött létmódjuktól függetleníteni. Az írásbeli szövegrögzítés archiváló-dokumentáló funkciója („gyűjtés” vagy „mentés”) mellett azonban arra is alkalmas volt, hogy a nyomtatás révén ezen – az írásbeli rögzítéssel némiképpen változékonyságuktól és performatív aspektusuktól is megfosztott – szövegeket azután a magyar nyelvterület egészére eljuttassa, ezáltal a lassú, időben elhúzódó szóbeli hagyományozással szemben széles nyilvánosság számára elérhetővé tegye.