Gulyás Judit

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában

A meseszöveg szerkesztése és kiadása

Így tehát, ha 19. századi a gyűjtő (vagyis az a személy, aki elsődlegesen lejegyezte a meseszöveget), akkor hang- és képrögzítés hiányában a helyszínen lejegyzett szövegre]. (Szöveg-1) (feltéve, ha ilyen egyáltalán létezik) maga is érzékeli, hogy az nem szó szerint azonos az elhangozottakkal. Ezért feltehető egy újabb szöveg (Szöveg-2) elkészítése, amely egyfajta tisztázata a helyszínen lejegyzetteknek (ez azonban el is maradhat). A továbbiakban a lejegyző tehát vagy meghagyja így a szöveget (Szöveg-2), vagy pedig megkísérli azt „helyreállítani” (Szöveg-3). A helyreállításnak két alapvető oka is lehet: vagy azért történik, mert a lejegyző a maga lejegyzését érzi hiányosnak a helyszínen elhangzottakhoz képest, vagy azért, mert az elhangzott variánst érzi nem megfelelőnek ahhoz képest, amilyennek – tapasztalatai, emlékezete, műfaji kompetenciája szerint – lennie kellene. Lehetséges az is, hogy mesemondással egyidejű helyszíni lejegyzés (Szöveg-1) nincs is, a szöveg-előállító csupán emlékezetére támaszkodik (Szöveg-α), amikor lejegyez egy meseszöveget. Az is lehetséges, hogy a lejegyző vázlatra. (Szöveg-β) vagy korábbi lejegyzésre támaszkodik (Szöveg-γ). Mindenegyes szövegről, minden egyes fázisban készülhet egy vagy több másolat is, amelyek – a másolatok természete szerint – egyben variánsok is, amennyiben a másolás során nem tökéletesen betűhív átirat keletkezik.

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2020

ISBN: 978 963 454 559 0

Néprajz

A kötet azt a kérdést vizsgálja, hogy a reformkori magyar kultúrában, a népköltészet és az irodalom egyre intenzívebb kölcsönhatásának időszakában milyen kísérleteket tettek az elit kultúra bizonyos képviselői arra nézvést, hogy egy addig elsősorban a szóbeliségben hagyományozódó narratív műfajt, a tündérmesét beillesszék a nemzeti irodalom műfaji rendszerébe. Az ún. népies költők egy részének az 1840-es évek közepén Petőfi által létrehozott (majd felszámolt), az irodalomtörténeti emlékezet számára érzékelhetővé tett „triumvirátusa", vagyis Petőfi Sándor, Tompa Mihály és Arany János 1845 és 1847 között, három év leforgása alatt jelentetett meg olyan elbeszélő költeményeket, amelyekhez a népmese vagy a népmonda szerzői műfajmegjelölést társították (János vitéz; Népregék, népmondák; Rózsa és Ibolya). A kötet e három mű keletkezéstörténetét és 19. századi fogadtatását próbálja meg dokumentálni. Ezen túlmenően a magyar mesekutatás történetét áttekintve a korai magyar mesekéziratok és mesekiadások kapcsán foglalkozik a népmese és az irodalmi mese viszonyáról kialakított képzetek problematikus voltával, a szóbeliség és az írásbeliség közötti médiumváltás következményeivel, valamint a textualizációs eljárások és a hitelesség kérdésének összefüggéseivel.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gulyas-mert-ha-irunk-nepdalt-miert-ne-nepmeset//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero