Hivatkozás
Kérjük, válassza ki az önnek megfelelő formátumot:Harvard
Chicago
APA
Az emlékezet dokumentumait közlő fejezet két utolsó darabja kedvéért végül külön bekezdést kell nyitnunk. Kis János tanulmánya és Kemény István esszéje egyaránt lezárt rendszerváltásról beszél: nem úgy, mint amely sikeresen beteljesedett folyamat lett volna; éppen úgy, mint amely kudarcot vallott kísérletnek bizonyult. A jogállami forradalom véget ért; a parlamentáris jogállam és a kapitalista piacgazdaság kettőse kudarcot vallott; a harmadik magyar köztársaság, tudjuk, kiszenvedett. Kis tanulmánya analitikus kíméletlenséggel vet számot a ténnyel. Gondolatmenetében a rendszerváltást úgy értelmezi, mint amely egyszerre áll szemben a legalitást és a legitimitást egyként megszakító forradalommal meg a legalitás és a legitimitás folytonosságát egyként fenntartó reformmal: ez, a rendszerváltás a legalitás folytonosságát megőrzi ugyan, a legitimitást viszont megszakítja; törvényes keretek között hozza el tehát az új igazoláson alapuló demokratikus jogállamot. Az érvelés radikálisan számot vet a vállalkozás mögött álló demokratikus konszenzus gyöngeségével, amely, íme, végül is a bukását okozza ennek a folyamatnak, a magyar történelem ezen kivételes kísérletének. Kemény esszéje érzelemmentes pontossággal jeleníti meg a kezdet gyönyörű lelkesedését, és fájdalmas kíméletlenséggel villantja föl a folytatás kegyetlen csalódását. Története – ez az esszékötet egyetlen írása egyébként, amely nem valamely részletével, hanem teljes szövegével szerepel – egyetlen képet idéz föl, egy családi-baráti fotót mutat be. A fotó 1989. október 23-án készült; négy fiatal ül rajta a Parlament főbejáratának lépcsőjén: maga a huszonéves költő, menyasszonyával és barátaival. A köztársaság kikiáltásának napján a történelem valamiféle valószínűtlen, szinte karneváli pillanatát élik meg éppen, amelynek csodáját a rá következő negyedszázad összes csalódása sem tudja feledtetni, csak épp fájdalmas aurát von köré.