E különbségek a következők: a) Korábban a munkaeszközöket a vállalat/szövetkezet bocsátotta a bedolgozó rendelkezésére, amelyek továbbra is a rendelkezésre bocsátó tulajdonát képezték. Ha viszont a munkaeszköz a bedolgozóé, a vállalat/szövetkezet használati díjat, kvázi-bért fizet a bedolgozónak. A 2012. évi új Mt. 199. § (2) bekezdése ezt a kivételt tette főszabállyá, kimondva, hogy ha – eltérő megállapodás hiányában – a bedolgozó munkavállaló feladatait a saját eszközeivel végzi, a rezsi költségeket azonban a korábbi joghelyzethez hasonlóan a munkáltatónak kell viselnie. b) Tekintettel arra, hogy a házi bedolgozás tartóssá tétele, munkaviszonnyá alakítása mindkét félnek előnyös, ugyanakkor a bedolgoztatónak többletköltséget jelent, ezért e terheket megosztják egymás között, ami a vállalkozási jellegű bedolgozás honoráriumához viszonyítva bizonyos fokig alacsonyabb összegű munkadíjfizetésben jelenik meg. c) A munkaidő a túlmunka és a pihenőidő csak akkor kerül külön rendezésre, ha a bedolgoztató a bedolgozót állandóan és rendszeresen látja el munkával, vagy az elkészítési határidők feszítettek. Ilyen esetben, ha a munkát heti pihenőnapon vagy vasár- és ünnepnapon kell végezni – különösen az utóbbi esetében –, igényelhető a pótlék megfizetése is, bár a gyakorlatban erre nem igen került sor, tekintettel arra, hogy a bedolgozó munkaviszonya kötetlen. Ezen kívül az új Mt. szerint a bedolgozó munkabére kizárólag teljesítményfüggő [198. § (1) bek.], ami azt jelenti, hogy a bedolgozót nem védik sem az általános, sem a garantált minimálbér szabályai. Eme előírások figyelembevétele alól a bedolgozó tehát mentesülve van. A pihenőidőt is általában fiktív módon rendezték. A szabadságot azonban – amely a bedolgozót is megillette – általában kiadták. Ma a bedolgozói munkaviszonynak e klasszikus formája erősen vesztett jelentőségéből. Speciális alakzata, a „távmunka” azonban kezd egyre nagyobb jelentőségre szert tenni.655