Az uniós szintű státusztervezés eredménye az, hogy az európai nyelvek egy része egyenrangú, uniós hivatalos státusszal rendelkezik. Ezt rögzítette a Tanács 1/1958/EGK rendeletében. Felvetődik azonban a kérdés, hogy uniós szinten mennyiben kapcsolódik a státusztervezéshez korpusztervezés is. Első megközelítésben talán furcsának tűnhet e helyen korpusztervezésről beszélni, hiszen ennek akkor van jelentősége, ha egy nyelv nem elég érett arra, hogy befogadjon új nyelvi elemeket, terminusokat, és ezért mindenképpen szükséges ennek tudatos tervezése. A tagállamok hivatalos nyelveit illetően ez elviekben fel sem merül. Mégis, az uniós tagság tekinthető egy olyan új kommunikációs helyzetnek, mely új kihívásokat teremt a nyelvek számára is. Ahogy a későbbiekben bemutatom, az EU fejlődéséből adódóan folyamatosan új fogalmak jelennek meg, és ezekre megnevezést kell alkotni. Másképp: folyamatosan biztosítani kell azt, hogy az európai uniós témákról valamennyi, uniós hivatalos státusszal rendelkező nyelven megvalósulhasson a jogalkotás és a kommunikáció, azaz a nyelv be tudja tölteni „uniós funkcióját” is. Ez a követelmény a kidolgozás (új terminusok alkotása) és a kodifikáció (terminusok rögzítése és rendszerezése) lépését egyaránt érinti. Ennek eredményeként kapcsolódik a státusztervezéshez uniós szinten is korpusztervezés, hiszen biztosítani kell az uniós terminológia kialakítását, dokumentálását és folyamatos bővítését.

Alapvető különbség van azonban a tagállami és az uniós szintű nyelvtervezés között abban, hogy a tagállam intézményei milyen mértékben vehetnek részt az egyes lépésekben. A nyelvtervezési döntéseket legtöbbször politikai döntéshozók, kormányok hozzák. Ez az uniós szintű státusztervezésről is elmondható. A hivatalos státuszról az Európai Unió Tanácsa, azaz a tagállamok illetékes miniszterei döntenek, mégpedig egyhangú határozattal. Az egyhangú döntéshozatal azt jelenti, hogy e kérdésben a tagállamok mindegyike vétójoggal rendelkezik, így a nyelvek uniós státuszáról nem születhet olyan döntés, amellyel akár csak egyetlen tagállam nem ért egyet. A tagállamok szerepe az uniós szintű státusztervezésben – a jelenlegi szabályozás szerint – tehát megkérdőjelezhetetlen, hiszen vétójoggal rendelkeznek e kérdésben.

Ezzel ellentétben a korpusztervezésben már jóval korlátozottabb a tagállami részvétel, hiszen – ahogy az előzőekben láthattuk – a csatlakozás után a fordítási és ezzel terminológiai munka koordinálása is az uniós intézményekbe helyeződött. A korpusztervezés mindkét lépése (a kidolgozás és a kodifikáció) kikerült a tagállami intézmények kezéből – legalábbis a közvetlen részvételt illetően. A terminológiai munka a legtöbb nyelv számára a fordítási folyamat része, így a kidolgozás lépésében a fordítók vesznek részt, az uniós intézmények koordinálásával. A kodifikáció eszköze pedig az EU intézményközi adatbázisa (Interactive Terminology for Europe – IATE), amelyet ugyancsak az uniós intézmények fordítói és terminológusai töltenek fel új terminusokkal.

A korpusztervezésben így nem vesznek részt közvetlenül azok a tagállami intézmények (az akadémiák, nyelvi intézetek, szakmai közösségek), amelyeknek ez általában a feladata. Van lehetőség a szakemberekkel való konzultációra, a hazai intézmények megkeresésére, illetve utólagos helyesbítésre, de a felelősség egyértelműen az uniós fordítókra hárul (Klaudy 2012: 142). Részben kivételt jelent ez alól a jogszabályok fordítása, hiszen a jogi terminológia megteremtésében a fordítók mellett kiemelt szerepet játszanak a jogász-nyelvészek is. Somssich (2003a) utal ugyanakkor arra, hogy a jogszabályok nagy száma nem teszi minden esetben lehetővé az alapos vizsgálatot, ami ismét a fordító szerepét erősíti.

Az irányelvekhez kötődő terminológia alakítása esetében lehet nagyobb mozgástere a tagállamoknak, hiszen e jogi aktusokat át kell ültetni a tagállam jogába, azaz itt egy kétlépcsős folyamatról van szó. Először az irányelvet többségében angolról lefordítják a tagállami hivatalos nyelvekre. Majd a tagállami jogalkotó a hazai átültető jogszabály megalkotása során „az irányelv szövegét értelmezi, és annak szabályait saját jogrendszerének logikája, nyelvezete és terminológiája szerint mintegy újraírja” (Somssich 2011: 49). Ez azt is jelenti, hogy a jogalkotó módosíthatja a terminológiát, azaz más megnevezést vezethet be az adott fogalomra – ezzel közvetlenül alakítva az adott terület jogi terminológiáját, korpuszát.

Fontos lenne annak vizsgálata, hogy a tagállamok mennyire tudatosan koordinálják e tevékenységeket. Vannak olyan tagállamok, amelyek tudatos nyelvpolitikájukból adódóan eleve rendelkeznek olyan intézményekkel, amelyeknek feladata a koordináció, a nyelvi iránymutatások nyújtása, így az uniós csatlakozással ez a tevékenység az uniós fordításokra, terminológiára is kiterjedt – erre mutatnak példát a balti államok és a skandináv országok. Mori (2018c) megjegyzi, hogy Olaszországban nincs olyan központ, amely például az irányelvek átültetésének nyelvi aspektusával foglalkozna, és a szövegezést segítő iránymutatás sem része az átültetési folyamatnak. Mindez jól tükrözi, hogy a tagállami gyakorlat jelentősen eltér, és érdemes lenne ezeket egy átfogó kutatásban részletesebben is megvizsgálni.

Jól látható, hogy a korpusztervezés, a nyelvpolitika és a fordításpolitika fogalmát uniós kontextusban mindenképpen indokolt összekapcsolni. Az a megállapítás, hogy a nyelvpolitika és nyelvtervezés nem létezhet fordításpolitika nélkül, uniós kontextusban különösen releváns, hiszen a fordítás az, amely meghatározza a korpusztervezés és a nyelvpolitika keretét. Nem véletlen, hogy az uniós fordítások a fordítástudomány alapfogalmait is megkérdőjelezik, így fontos megvizsgálnunk, hogyan módosulnak, értelmeződnek újra e fogalmak uniós kontextusban. A következő fejezetben erről lesz szó.