Az 1940-es évek végén a Parkinson-kór- és az egyéb eredetű tremorok sebészi kezelésének célpontja a globus pallidus volt, az 1950-es évek végére azonban ezt a célterületet fokozatosan felváltotta a ventrolateralis thalamus[8, 9]. Ennek oka az volt, hogy – ahhoz, hogy a Parkinson-kóros betegek tremorát és rigorát is enyhíteni lehessen – nagyméretű laesiókat kellett létrehozni a globus pallidusban, ami súlyos szövődményekkel (hemiparesis, hemianopia) járt. Az 1950-es évek közepén Hassler és munkatársai javasolták, hogy a sebészi célpont a thalamus ventrolateralis (VL) nucleusának elülső területeire terjedjen ki, amivel jobb műtéti eredményt és kevesebb szövődményt sikerült elérni[10, 11]. Cooper és Bravo megállapította, hogy a hagyományos pallidotomiának megfelelő méretű lézionálás jelentős mértékű tremorszuppressziót eredményez a Parkinson-kóros betegek ventrolateralis thalamusában. Ők javasolták, hogy a pallidotomiát a thalamotomia váltsa fel[12]. Eredetileg a pallidalis és cerebellaris afferentatióval rendelkező ventrolateralis nucleus elülső magcsoportjai – a nucleus ventrooralis anterior (Voa) és a nucleus ventrooralis posterior (Vop) – voltak a sebészi célpontok. Az Albe-Fessard által a stereotaxiás idegsebészetbe bevezetett mikroelektródás célkijelölési módszer alkalmazása óta a thalamus célpontokat még dorsalisabban javasolták kijelölni, a Vim magban[13]. Ohye és munkatársai megállapították, hogy elegendő a Vim magban csupán egy kisméretű laesio ahhoz, hogy tartós tremorszuppressziót lehessen elérni, ráadásul egy még előrébb (ventralisabban), a Vop magban elvégzett laesio a Parkinson-kór okozta rigiditás csillapítására is alkalmasnak bizonyult[14]. A Parkinson-kór kezelésére 1967-ben bevezetett levodopa-gyógyszerterápia – hatékony voltának köszönhetően – átmenetileg visszaszorította ugyan a sebészi beavatkozások számát, ám hamarosan beigazolódott, hogy a tartós (4-5 éven át alkalmazott) levodopaterápia az alapbetegség tüneteinél sokkal kellemetlenebb mellékhatások kialakulásához (on-off fluctuatio, dyskinesis, freezing stb.) vezet. Ez utóbbi következtében az 1980-as évek közepén a stereotaxiás sebészet újra a mozgászavarok idegsebészeti kezelésének előterébe került. A Parkinson-kór patofiziológiájáról szerzett további ismeretek bővülése, a stereotaxiás sebészi technika fejlődése, valamint a magas frekvenciájú mély agyi stimulációs módszerek bevezetése tovább segítette a különféle eredetű tremorok műtéti kezelésének elterjedését.