Az iskolai olvasástanításról nem nehéz kijelentenünk, hogy ott a grafikus jelek akusztikus jellé alakítása a cél. Általában az olvasás, s az olvasás tanításának távlati céljaként azonban már korántsem ez a helyzet. Az antikvitásban számtalan közvetett jel mutat arra, hogy az olvasás fogalma egészen kivételes esetektől eltekintve fennhangon olvasást jelent minden életkorban és helyzetben. A közvetett bizonyítékokra is azért szorul az utókor, mert a jelenség olyan magától értetődő volt, hogy nem volt mit leírni róla. A legegyszerűbb egykori nyelvhelyességi, retorikai, ritmikai szabályok is erre utalnak már, ahol a szöveg hangzásának minősége a cél, ritmusát nem a grafikus jelekre vonatkozó kötelmek, hanem a kiejtés szabja meg (a régi magyar költészetben hasonló az „az” névelő írásban törvényszerűen kétbetűs változatának kiejtés szerinti – „a'” – használata az időmértékes verselésben). Ennek a magától értetődőségnek egyik klasszikus emléke Szent Ágoston (Augustinus) elmélkedéseinek az a helye (VI.3), ahol Szent Ambrusról (Ambrosius) idéz fel egy ifjúkori emléket. Ágoston és társai a milánói püspököt egyszer szobájában, egyedül ülve találták, szeme egy könyv lapjain járt, láthatóan az olvasmányba mélyedt – hangja azonban, és nyelve pihent. Az ifjú szemlélők nem tudták mire vélni a jelenséget – természeti rendellenességként keresték rá a magyarázatot.