A kortárs szociolingvisztika diskurzusaiban megjelenő heteroglosszia fogalma Bahtyin (1981) munkásságából eredeztethető (Bailey 2007; 2012). Eszerint az emberi nyelv nem valamiféle struktúra vagy rendszer, és ennek megfelelően nem lehet egydimenziós módon egyes nyelvekre és nyelvváltozatokra osztani, hanem csak több dimenzióban, ennél komplexebb módon írható le (vö. Blackledge–Creese (szerk.) 2015, különösen is Busch 2015). A Bahtyin-percepció rámutat, hogy Bahtyin a heteroglosszia fogalmán korántsem csak a többnyelvűséget értette. A fogalomnak három dimenziója van, és ezek segítségével a beszélés komplexitását kívánja megragadni: a multidiszkurzivitás (sokrétűség – multidiscursivity – a fogalmak angol megfelelője Busch 2015 alapján) a meghatározó körülmények perspektíváját jelenti: a beszédmód szituációhoz, helyhez és időhöz kötött. A fogalom arra vonatkozik, hogy a beszédmódok politikai, társadalmi és gazdasági körülmények által meghatározottak. A sokszólamúság (multivoicedness) a beszélőhöz kapcsolódó perspektíva. Itt a nyelvi források, például egyes szavak individuális használatának sokfélesége kerül a figyelem középpontjába. Többről van azonban szó, mint az idiolektusok egymásmellettisége: A lényeg az, hogy a beszélők a használt nyelvi forrásokat hogyan veszik át egymástól beszélés közben, és eközben hogyan stilizálják azokat; hogyan értékelik a mások által elmondottakat, illetve hogyan viszonyulnak azokhoz. A nyelvi források olyanok, mint egy játszótéren a játékok: minden gyerek használja őket, de a használat pillanatában mindenkinek a sajátjává válnak, méghozzá mindenkinek másként a gyermek saját fantáziája, a játék pillanatnyi célja és a többi játszótárshoz való pillanatnyi reláció függvényében. Továbbá a játszótéren bármi részévé válhat a játéknak; egy bot, a kerítés, a másik vagy a saját test (haj, hát, láb). Ezek nem önmagukban játékok, hanem pillanatnyi használatukon keresztül értelmezhetők játékként. A sokhangúság terminusával a nyelvi forrásokat tehát nem önmagukban írjuk le, hanem a beszélés interszubjektív terében való megvalósulásukat ragadjuk meg. A harmadik dimenzió, a nyelvi diverzitás (linguistic diversity) magát a nyelvi forrást állítja középpontba. Ez arra utal, hogy a beszélés következménye a nyelvnek a nyelvi források sokféleségében megjelenő nagyfokú diverzitása. A gondolkodásunkban nyelvekbe és változatokba tömörülő nyelvi források folyamatos kölcsönhatása központi jelentőségű gondolata ennek a perspektívának is: az egyes nyelvek és változatok nem létező entitások, hanem egymással ellentétes erők feszültségében értelmezendők: centripetális, a standardizáció irányába ható, és centrifugális, a destandardizációt segítő erők folyamatos összjátékában ragadhatók meg csak (vö. Bodó 2016, e kötetben).