Elemi koherenciazavart jelent a magyar munkáltatói kárfelelősség rendszerében, hogy klasszikus magánjogi, szerződési jogi fogalmak vannak „ráerőltetve” döntően nem szerződésszegési-természetű kárfelelősségi életviszonyokra. Figyelemre méltó, hogy az Mt. munkáltatói kártérítési felelősségének mentesülési szabályai szinte szóról szóra megegyeznek a Ptk. kontraktuális felelősségi szabályaival (Ptk. 6:142. §). A polgári jog által szabályozott szerződések esetén aggálymentesen elfogadható a Ptk. tervezethez fűzött miniszteri indokolás logikája, amely az „üzleti viszonyokra” szabott felelősségi konstrukciót irányzott elő. Az Mt. egy kommentárja viszont találóan mutat rá a következőkre: „[a] munkaviszony sajátos jellegéből adódóan, azonban ez a megközelítés értelmezési nehézséget eredményezhet, tekintettel arra, hogy szemben a polgári jogi szerződésekkel, a munkavállaló oldalán nem feltétlenül igaz az, hogy valamely tevékenység üzletszerű folytatása szükségszerű kockázatvállalást jelent és az esteleges konfliktus feloldása nem a magatartás utólagos értékelésével, hanem a tevékenységgel együtt járó kockázat telepítése útján célszerű”.1 Másképpen fogalmazva: a munkaviszonyból eredő munkavállalói károk (például balesetek) eleve nem tipikusan szerződésszegési természetűek. Ebből adódóan eleve – elvi alapon – aggályos a Ptk. kontraktuális felelősségi szabályainak modellként való használata. A munkáltatói kárfelelősség ilyetén polgári jogias karakterű szabályozása − álláspontom szerint − kevéssé ösztönöz prevencióra. Ugyanez a logika igaz az előreláthatóság – ehelyütt nem elemzett2 – jogintézményére, amely minden bizonnyal kiválóan funkcionál klasszikus kontraktuális, üzleti viszonyok körében (használja azt a Bécsi Vételi Egyezmény,3 a Ptk. stb.), ám a munkaviszony sajátos viszonyrendszerében számos értelmezési nehézséget és problémát vet fel (de igaz ez az ellenőrzési kör problematikájára is).4