Az eszmei kártérítés sajátosságaiból, a kár definiálhatatlanságából következik az, hogy jogrendszerünk nem tartalmaz tarifális szabályokat – még iránymutató jelleggel sem – az egyes jogsérelmek, mint típusesetek vonatkozásában. A törvényi szabályok csak keretjelleggel segítik a bírákat ítéleteik meghozatalában, ezek az általános elvek azonban az összegszerűség kérdésében nem szolgálnak iránymutatással. (BH1995. 516.) A nem vagyoni kárpótlás összegét úgy kell meghatározni, hogy az – az eset összes egyedi körülményét figyelembe véve és mérlegelve – alkalmas legyen arra, hogy a pénzzel nem mérhető hátrányokat másnemű, pénzbeli előnyök nyújtásával hozzávetőlegesen kiegyensúlyozza. A bírói becslés korlátja a józan mértéktartás, a hasonló tényállású ügyekben azonos időszakban történt káresetek kapcsán megítélt nem vagyoni kárpótlási összegek, a károsultak közötti indokolatlan különbségtétel elkerülése. A kártérítés összegére ható tényezőként nem értékelhető az az erkölcsi motiváció, amely a felperes balesetveszéllyel járó helyzetét előidézte. Ezzel ugyanis a bíróság nem a vagyoni kártérítés céljától, funkciójától független körülményt értékelne, amely nem megengedhető különbségtételt jelent a károsultak között. (BDT2002. 587.) A nem vagyoni kártérítés összegét a bíróság a per összes körülményeinek – köztük személyes észlelésének – a maguk összességében való mérlegelésével, belátása szerint határozza meg, ha az szakértői vélemény vagy egyéb bizonyíték alapján nem állapítható meg. (BH1995. 516.)