Az 1959-es Ptk. 120. § (1) bekezdésében foglaltak értelmében, aki a dolgot hatósági határozat vagy árverés útján jóhiszeműen szerezte meg, az tulajdonossá vált, tekintet nélkül arra, hogy korábban ki volt a tulajdonos. Ez a rendelkezés ingatlan árverése esetére nem vonatkozott. Tehát az ingatlant nem tulajdonostól még árverés útján sem lehetett megszerezni. A magyar jogirodalomban szereplő többségi álláspont,207 valamint a Kúria gyakorlata208 szerint a bírósági végrehajtás során árverésen vett ingatlan szerzése eredeti szerzésmódnak tekinthető. Az 1959-es Ptk. hatálya alatt született Legfelsőbb Bíróság BH2001. 237. számon közzétett határozata értelmében a végrehajtási árverés jóhiszemű vevője a tulajdonjogot árverés útján ingatlanra vonatkozóan is eredeti szerzésmóddal szerzi meg, azzal a megszorító feltétellel, hogy az elárverezett ingatlan utolsó tulajdonosa valóban az adós volt. Lenkovics Barnabás 1959-es Ptk.-hoz fűzött magyarázata szerint az árverési vevő tulajdonjoga az adós tulajdonjogára tekintettel jön ugyan létre, „de mégsem attól származik, hanem az árverésen, mint állami kényszeraktuson alapszik”.209 Légrádi Gergely álláspontja szerint azonban az ingatlan tulajdonjogának végrehajtási árverésen történő megszerzése nem minősül egyértelműen eredeti szerzésnek, mivel keverednek benne az eredeti és származékos szerzésmódok jellemzői, ezért azt – álláspontom szerint helyesen – „kvázi eredeti szerzésmódnak”, „az eredeti szerzés sajátos változatának” tekinti.210 Az árverést követően ingatlanon esetlegesen fennmaradó jogokat a Vht. 137. § taxatív módon felsorolja, melyek a szerzésmód eredeti jellegét gyengítik. A szerzésmód eredeti jellegét gyengíti továbbá az, hogy – a fentiek szerint – a zárlat ténye sem törölhető az árverést követően. Amennyiben van olyan teher (bejegyzett jog vagy tény), amely az árverést követően nem törölhető le az ingatlanról, úgy aligha beszélhetünk az eredeti tulajdonos tulajdonjogától függetlenül létrejött tulajdonjogról. Amennyiben a végrehajtási eljárás adósától származó törvényen alapuló, vagy az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett haszonélvezeti jog, vagy az adós miatt bejegyzett zárlat ténye terheli az árverésen megvett ingatlant, úgy – álláspontom szerint – nem beszélhetünk az eredeti tulajdonos (adós) tulajdonjogától függetlenül létrejött tulajdonjogról. Igaz az, hogy a haszonélvezeti jog egy tulajdonjogi korlát és nem tulajdonszerzési korlát, azonban amennyiben eredeti szerzésmóddal (az előző tulajdonos tulajdonjogát terhelő, előző tulajdonos tulajdonjogával kapcsolatban létrejött) tulajdonjogi korláttal (pl. haszonélvezettel) szerezhet az árverési vevő tulajdonjogot, akkor aligha beszélhetünk az eredeti tulajdonos (adós) tulajdonjogától függetlenül létrejött tulajdonjogról. Van olyan álláspont, amely az 1959-es Ptk.-ban szabályozott tulajdonszerzési módot nem csak hogy „kvázi eredeti” szerzésnek, hanem egyenesen származékos szerzésnek tekintette. Az 1959-es Ptk. 120. §-ához fűzött egyik kommentár szerint „Az eredeti tulajdonszerzés leggyakoribb esete a hatósági határozaton alapuló, illetve árverésen történő szerzés. Az (1) bekezdés rendelkezése értelmében az ilyen módon szerző tulajdonos lesz a korábbi tulajdonos személyétől függetlenül, de csak akkor, ha jóhiszemű volt. E szabály azonban csak az ingó dolog tekintetében irányadó maradéktalanul. Ingatlan tulajdonjogát ugyanis – a törvény kizáró szabálya értelmében – árverésen nem tulajdonostól még jóhiszeműség mellett sem lehet megszerezni. Az eredeti szerzésmód tartalmi sajátossága a tehermentes tulajdon szerzése, azaz a szerzéssel egyidejűleg a dolgot terhelő kötelezettségek megszűnnek. Ez alól is vannak kivételek, például: