Az első történet az élet eseményeinek egymáshoz kapcsolódásáról szól. Kibuktam a Reed Főiskoláról az első hat hónap után, de kb. másfél évig maradtam, még mielőtt ténylegesen otthagytam volna. Hogy miért buktam ki? Még azelőtt kezdődött, hogy megszülettem. Biológiai anyám egy fiatal hajadon főiskolás lány volt. Úgy döntött, hogy örökbefogadó szülőknek ad. Úgy érezte, diplomásoknak kell adnia a gyermekét. Már minden elő volt készítve, hogy egy ügyvéd házaspár örökbe fogadjon. Ám amikor én előbújtam, ők az utolsó pillanatban úgy döntöttek, hogy egy kislányt szeretnének. Így esett, hogy a várólistán lévő szüleimet felhívták az éjszaka közepén azt kérdezve: ’Született egy nem várt kisfiú. Elfogadják őt?’ Mire ők azt felelték: ’Természetesen.’ A biológiai anyám később rájött, hogy az anyám nem diplomázott le, és az apám nem érettségizett. Ezért megtagadta az örökbeadó iratok aláírását. Csak pár hónappal később egyezett bele, mikor a szüleim megígérték neki, hogy főiskolára fognak járatni. Így kezdődött az életem. 17 évvel később főiskolára mentem. De a főiskola akkor majdnem olyan drága volt, mint a Stanford, s a munkásosztálybeli szüleim összes spórolt pénze az én taníttatásomra ment el. Hat hónap után nem láttam benne az értéket. Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek az életemmel, és a főiskola sem segített abban, hogy ezt kitaláljam. Ott álltam úgy, hogy elköltöttem a szüleim egész életében spórolt összes pénzét. Ezért úgy döntettem, hogy abbahagyom, és bíztam abban, hogy majd jól mennek a dolgok. Akkor ez elég ijesztő volt, de visszatekintve, életem egyik legjobb döntésének bizonyult. Attól a perctől kezdve, hogy kiléptem, többé nem kellett foglalkoznom az engem nem érdeklő, ám kötelező dolgokkal, és foglalkozhattam azokkal, amelyeket sokkal érdekesebbnek találtam. Nem volt túl egyszerű. Mivel nem volt szobám a kollégiumban, a barátaimnál aludtam a földön. Ötcentes kólásüvegeket váltottam vissza, hogy a betétdíjból ételt tudjak venni. Minden vasárnap hét mérföldet gyalogoltam, hogy heti egyszer rendes ételt egyek a Hare Krisna templomban. Imádtam. Sok dolog, amibe kíváncsiságomat és ösztöneimet követve belebotlottam, később megfizethetetlen értéknek bizonyult. Hadd említsek egy példát. Abban az időben ez a főiskola kínálta talán a legjobb kalligráfiaoktatást az országban. A campus mindenhol gyönyörű kézírással készült poszterekkel, címkékkel volt tele. Mivel kibuktam, és így nem kellett foglalkoznom a kötelező tárgyakkal, úgy döntöttem, hogy felveszem a kalligráfiát, és megtanulom, hogyan kell ezt csinálni. Tanultam a serif és sans-serif betűtípusokról, a különböző betűkombinációk között használható különböző betűközökről, és mindarról, hogy mi teszi a tipográfiát nagyszerűvé. Csodálatos volt és történelmi, művészien megalkotott, a tudomány által nem értelmezhető módon. Magával ragadónak találtam. Reménytelennek látszott, hogy mindennek valódi haszna lesz valaha az életemben. De tíz évvel később az első Macintosh® számítógép tervezése során ez a tudás visszaköszönt. Mindezt beleterveztük a Mac-be. Az első gyönyörű tipográfiával megáldott számítógép volt. Ha nem veszem fel ezt az egy tárgyat akkor, a Mac talán sosem kap sok-sok proporcionális fontot. És mivel a Windows® a Mac-et másolta, a személyi számítógépekre talán sosem jutott volna el mindez. Ha nem esem ki, sosem veszem fel ezt a tárgyat, és a személyi számítógépeknek talán nem lennének meg a napjainkban ismert, csodás tipográfiai képességeik. Természetesen lehetetlen volt főiskolás koromban a történések ilyen kapcsolódását látni. De a kapcsolat – tíz év távlatából visszatekintve – nagyon tisztán látszik. Még egyszer: nem tudod egymáshoz kapcsolni életed történéseit a jövőt fürkészve, a kapcsolatok csak a múltba visszanézve látszanak majd. Ezért bíznod kell abban, hogy a történetek valahogyan összekapcsolódnak a jövődben. Valamiben bíznod kell: Isten, sors, élet, karma vagy bármi más is a neve. Mert ha bízol abban, hogy az események majd összekapcsolódnak, akkor bizalmad van, hogy hallgass a szívedre. Még akkor is, ha ez eltérít a jól kitaposott útról. És ez az igazi különbség.

A második történetem szeretetről és veszteségről szól. Én szerencsés voltam: már az életem elején megtaláltam azt, amit szeretek csinálni. Woz és én az Apple-t a szüleim garázsában kezdtük el, amikor húszéves voltam. Keményen dolgoztunk, s tíz év alatt az Apple egy kétszemélyes garázscégből 2 milliárd dolláros, 4000 alkalmazottat foglalkoztató vállalkozássá nőtte ki magát. Kilenc év után adtuk ki a legkitűnőbb termékünket: egy Macintosh-t, s ezután lettem harmincéves. Aztán kirúgtak. De hogy rúghatnak ki egy olyan cégtől, amelyet te kezdtél el? Nos, ahogy az Apple nőtt, mi felvettünk valakit, akiről én úgy gondoltam, hogy nagyon tehetséges, és velem építi majd a céget. Az első évben a dolgok jól alakultak. De aztán a jövőre vonatkozó elképzeléseink nagyban eltértek, és végül összekülönböztünk. Amikor ez megtörtént, az igazgatótanács neki adott igazat. Így 30 évesen hoppon maradtam. Amire egész eddigi életemben koncentráltam, az elmúlt. Lehangoló volt. Pár hónapig fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Úgy éreztem, hogy hagytam, hogy az előző generáció lerombolja a vállalkozást – miközben leengedtem a karmesteri pálcát, ők lehagytak engem. Aztán találkoztam David Packarddal és Bob Noyce-szal, és megpróbáltam elnézést kérni tőlük. Nagyot hibáztam, és a legszívesebben otthagytam volna a Szilícium-völgyet. De aztán lassan kikristályosodott valami bennem: még mindig imádom, amit csinálok! A helyzet ugyan nem változott az Apple-nél, és visszautasítottak, de még mindig szerelmes voltam a munkámba. Ezért elhatároztam, hogy újrakezdem. Akkor még nem láttam, de az, hogy kirúgtak az Apple-től, a lehető legjobb dolog, ami velem valaha történhetett. A sikeresség súlyát felváltotta az újrakezdés öröme, kevésbé biztosnak lenni újra mindenben. Szabaddá tett, hogy megkezdhettem életem legkreatívabb periódusát.

Az elkövetkező öt évben megalapítottam a NEXT-et és a PIXAR-t, és beleszerettem abba a csodálatos nőbe, aki ma a feleségem. A PIXAR-ral megalkottuk a világ első számítógépes animációs filmjét, a Toy Story-t, s mára ez a világ legsikeresebb animációs stúdiója. Jelentős esemény volt, mikor az Apple megvásárolta a NEXT-et, s én így visszatértem az Apple-hez, és az a technológia, amelyet a NEXT-nél kifejlesztettünk, lett az alapja az Apple mai reneszánszának. S Laurene-nel családot alapítottunk. Egészen biztos vagyok abban, hogy mindezek nem történnek így, ha nem rúgnak ki az Apple-től. Szörnyű ízű orvosság volt ez, de úgy gondolom, a páciensnek szüksége volt rá. Az élet néha fejbe vág egy téglával – de ne veszítsd el a hited! Meg vagyok győződve arról, hogy az egyetlen dolog, ami hajtott, az a munkám szeretete. Meg kell találnod azt, amit szeretsz – és ez ugyanúgy igaz a munkádra, mint a szeretteidre! A munkád az életed nagy részét kitölti, s csak úgy lehetsz vele elégedett, ha tudod, hogy amit csinálsz, az nagyszerű. S csak úgy tudsz nagyszerű munkát végezni, ha szereted azt, amit csinálsz. Ha nem találtál még rá, keress tovább, és ne állapodj meg! A szíved majd tudatja, ha megtalálta, amit keresel. S mint bármely nagyszerű kapcsolat, ez is időről időre egyre jobb lesz majd. Szóval keress, és ne állapodj meg!

Harmadik történetem a halálról szól. Tizenhét éves koromban olvastam egy idézetet, amely valahogy így hangzott: „Ha minden napot úgy élsz meg, mintha az lenne az utolsó, egy napon feltétlenül igazad lesz.” Ez nyomot hagyott bennem. És azóta, az elmúlt harminc évben a tükörbe nézve reggelente azt kérdeztem magamtól: Ha ma lenne az életem utolsó napja, vajon tényleg azt csinálnám, amit ma csinálni akarok? És amint a válasz egyre többször lett „nem”, ebből tudtam, hogy valamin változtatnom kell. Emlékezni arra, hogy nemsokára mind halottak leszünk, az általam valaha látott legfontosabb eszköz, amely abban segít, hogy nagy válaszutak előtt döntsünk az életben. Mert szinte minden, minden külső elvárás, minden büszkeség, félelem, szégyen és kudarc – ezek a dolgok mind eltűnnek a halállal szemben, meghagyva csak azt, ami igazán fontos. Emlékezni arra, hogy meghalsz, a legjobb módszer, amit ismerek, hogy elkerüld annak a gondolatnak a csapdáját, hogy valamit elveszítesz. Majd pucér vagy – s nincs okod nem a szívedre hallgatni. Kb. egy évvel ezelőtt rákot diagnosztizáltak bennem. A reggel 7:30-kor elvégzett vizsgálat egy tumort mutatott ki a hasnyálmirigyemben. Azt sem tudtam, mi az a hasnyálmirigy. Az orvosok azt mondták, ez nagy valószínűséggel az a fajta a rák, amely gyógyíthatatlan, és valószínűleg nem élek tovább 3-6 hónapnál. Az orvosom azt javasolta, menjek haza, és tegyem rendbe az ügyeimet. Ez az orvosi törvény – elő kell készülni a halálra. Ez azt jelenti, hogy megpróbálsz elmondani a gyerekeidnek mindent, amit az elkövetkező tíz évben akartál – mindezt pár hónap alatt. Be kell fejezned mindent – megkönnyítve a családod dolgát, amennyire csak lehet. El kell köszönnöd. Egész nap ezzel a diagnózissal küzdöttem. Még aznap este elvégeztek egy biopsziát, amelynek során levezetnek egy endoszkópot a torkomon és a gyomromon keresztül a beleimbe, hogy egy tűvel mintát vehessenek a rákos sejtből. A kapott szerektől elkábultam, de a nejem, aki ott volt, később elmesélte, hogy amint megpillantották a sejteket a mikroszkóp alatt, az orvosok sírva fakadtak, mert kiderült, hogy a hasnyálmirigyrák egy nagyon ritka fajtájával van dolguk, amely műtéti úton gyógyítható. Megműtöttek, és már jól vagyok. Ekkor voltam legközelebb a halálhoz – és remélem, ez így marad még pár évtizeden át. Átélve mindezt biztosabban beszélhetek róla, mint amikor a halál egy használható, de csupán elméleti koncepció volt a számomra. Senki nem akar meghalni. Akik a mennyországba akarnak jutni, azok sem akarnak meghalni, hogy odaérjenek. A halál az úti cél, amely mindannyiunknak kijut egyszer. Ezt senki nem hagyhatja ki. Ez úgy van, ahogyan lennie kell: mert a halál nagy valószínűséggel az élet legjobb találmánya. Ő az élet változás-ügynöke: eltakarítja a régi dolgokat, hogy utat adjon az újak születésének. Jelenleg az újak Ti vagytok. De egy napon, nem túl sokára, Ti lesztek az öregek, akiket akkor majd el kell takarítani. Bocs, ha túl drámai vagyok – de ez így van. Az időtök korlátozott – szóval ne vesztegessétek azzal, hogy valaki másnak az életét élitek! Ne essetek a dogmák csapdájába, mert az más emberek gondolkodásából táplálkozik. Ne hagyjátok, hogy mások véleményének zaja elnyomja a saját belső hangotokat! És a legfontosabb: legyen meg a bátorságotok a szívetekre hallgatni és megérzéseiteket követni! Ezek már valahogyan tudják, mivé akartok valójában válni. Minden egyéb másodlagos.

Mikor fiatal voltam, volt egy csodás kiadvány, amelynek címe ’Az egész Föld katalógusa’ (The Whole Earth Catalog) volt. Ez a generációm egyik bibliájának számított. Egy Stewart Brand nevű fickó készítette, nem messze innen, Menlo Parkban. Művészi érzékével életre keltette. Ez még a 60-as években történt, a személyi számítógépek és a kiadványszerkesztés előtti időkben, így az egész kiadvány írógépek, ollók és Polaroid kamerák segítségével készült. Egyfajta Google volt ez, papír formában – 35 évvel azelőtt, hogy a Google létrejött. Idealista volt, megrakva ügyes eszközökkel és nagyszerű elképzelésekkel. Stewart és csapata több módosítást végzett a könyvön, és végül kiadtak egy végleges változatot. Mindez a 70-es évek közepén történt – én ekkor annyi idős voltam, mint Ti most vagytok. A végleges kiadás hátoldalán egy kora hajnali vidéki útról készült fotó volt arról a tájról, amellyel találkozni szoktunk országúti stoppolás közben, ha kalandvágyóak vagyunk. Alatta pedig ezek a szavak: ’Maradj éhes, maradj bolond!’ Ez volt az ő búcsúzó üzenetük: ’Maradj éhes, maradj bolond!’ Mindig ezt kívánom magamnak. És most ezt kívánom Nektek, frissen végzetteknek, akik valami újat kezdenek majd el. ’Maradjatok éhesek, maradjatok bolondok!’ Köszönöm mindannyiotoknak.”