Az eddigiek során – meglehet – kicsit előreszaladtunk. Az előző fejezetben kiragadtuk a REH és az újklasszikusok tanításainak egyik – bár kétségkívül leginkább központi fontosságú – elemét, amelyről beláthattuk, hogy képtelenséget állít. Utalást tettünk arra is, hogy mindezek a tanítások milyen következményekkel járnak a monetáris (és a fiskális) politikára vonatkozóan. Ideje tehát a tárgyalás menetét kissé visszafordítani, s alaposan megvizsgálni azt, mit is tanítanak a REH és az újklasszikus makroökonómia képviselői a szisztematikus (anticiklikus) gazdaságpolitikáról – de legfőképpen azt, hogy milyen szemléleti-logikai alapokra támaszkodva fogalmazzák meg elméleti tanításaikat. A tiszta elméletekkel és a főáramú közgazdaságtannal kapcsolatban az 1. és a 2. fejezetben elmondottak már bizonyos mértékben megalapozták az itteni tárgyalást. Következő feladatunk az, hogy a főáramú közgazdaságtan szemléletmódjáról vagy a REH tételeiről (állításairól) megszerzett ismereteinkből kiindulva eljussunk az újklasszikus makroökonómia monetáris és fiskális politikai ajánlásaiig. Mielőtt a 4. és 5. fejezetben e tanításokat elemeznénk, a 3. fejezetben azt vizsgáljuk meg, hogy az eddig megismert alapelvek milyen módon jelentkeznek a neoklasszikus-újklasszikus makromodellekben. Áttekintjük tehát azt a logikai vázat, amelyből az újklasszikus makroökonómia sarjadt, s eközben (a közös gyökerek miatt) az újklasszikus makroökonómiánál bővebb, azt magába foglaló, főáramú közgazdaságtan gondolkodásmódjára vonatkozóan is új ismeretekhez juthatunk. A logikai rend ellenőrzése jelenti az elsődleges feladatunkat, ám több ponton az újklasszikus tanítások plauzibilitásának ellenőrzése sem kerülhető meg.