Az 1981 és 2007 között eltelt huszonhét év kínai társadalmi-gazdasági fejlődésének tényadatait áttekintve és elemezve mindenekelőtt a gazdasági növekedés rendkívül gyors és tartósan magas üteme a szembetűnő. A modern korban nincs még egy olyan ország – nem is beszélve az adott ország különleges méreteiről –, amely három évtized átlagában képes lett volna évi csaknem 10 százalékos hazai össztermék (GDP) növekedést felmutatni. Ez az egyedülállóan magas növekedési ütem egy tudatosan kidolgozott modernizációs stratégia és az ennek végrehajtását elősegítő, központilag irányított gazdaságpolitika eredménye, amely az ország iparosítását és egy exportorientált, nemzetközileg is versenyképes kínai ipar kiépítését tekintette elsőrendű feladatnak. Ezt azonban Kínában – a gazdaság duális szerkezete miatt – csak hihetetlenül nagy élő- és holtmunka-ráfordításokkal, a megtakarítási és a beruházási ráta állandó növelése mellett, s ebből következően az egyéb ágazatok termelése és a lakossági fogyasztás kárára lehetett megvalósítani. Ez a modernizációs fejlődés történetéből jól ismert, ipar által vezérelt extenzív gazdasági növekedés klasszikus modellje, olyan kínai vagy tágabb értelemben kelet-ázsiai sajátosságokkal, mint például a lakosság – a korábbi általános szegénység által is motivált – tradicionálisan magas megtakarítási hajlama, továbbá rendkívüli munkabírása és tűrőképessége. Ez a modell – amelynek működése egy idő után a gazdaság túlfűtöttségének negatív jelenségeivel (csökkenő hatékonyság, az élő- és holtmunka pazarlása, infláció vagy éppen defláció stb.) párosul – az ezredforduló után egyre inkább alkalmazhatatlanná vált és módosításra szorult, amit a reformközgazdászok cikkei és elemzései nyomán 2005-re a kínai gazdasági és politikai vezetők is felismertek. Ekkor kezdtek beszélni „a gazdasági fejlődés módjának az átalakításáról” és „a termelési szerkezet megjavításáról”.13