A jelenleg alkalmazott pszichiátriai diagnosztikus kritériumok a tüneteken (pl. pszichomotoros retardáció, bizarr viselkedés, pszeudorohamok) és a panaszokon (pl. depresszív hangulat, téveszmék, hallucinációk, kényszeres gondolatok) alapulnak. A jelenlegi klinikai gyakorlatban alapvetően az ebbe a két kategóriába sorolható jelenségeket tekintik a mentális zavarok legközvetlenebb indikátorainak. Evolúciós nézőpontból kiindulva azonban azt mondhatjuk, hogy a kizárólag a tüneteket és a panaszokat felhasználó klinikai értékelés korlátozott eredményt képes csupán nyújtani a mentális zavarok magyarázatában. A mentális zavarokban szenvedőket ugyanis az egészséges emberekhez hasonló, biológiailag megalapozott törekvésekkel jellemezhetjük (McGuire és Troisi, 1998a). Cselekvésük célja a rövid távú biológiai céljaik elérése, és ebből következően viselkedésük az általuk alkalmazott stratégiák, az egyéni funkcionális kapacitásuk és a környezetük által kínált lehetőségek közötti interakciókat tükrözi. Az egészséges és a mentális zavarokban szenvedő emberek motivációi és céljai néhány kivételtől eltekintve nem különböznek. A két csoport közötti különbség inkább a biológiai célok elérésére alkalmazott stratégiák hatékony alkalmazási képességében rejlik. A mentális zavarok ebben az értelmezési keretben tehát leginkább hibás funkcióknak tekinthetők. Ebből következően az egyéni funkcionális kapacitás pontos felmérése alapvető fontosságú lenne a pontos diagnosztikus értékelés és a terápiás hatékonyság mérése szempontjából egyaránt (McGuire és Troisi, 1998a).