A fejezetben számos intervenciót és terápiás módszert ismertettünk, kiemelve ezek előnyeit és hátrányait. Láthattuk, hogy ezeknek csak egy része bizonyult hatékonynak az agysérült betegek rehabilitációjában. Az egyes intervenciók kiértékelése nagy jelentőséggel bír, viszont nem könnyű feladat, hiszen a célcsoportok a sérülés természetét illetően rendkívül heterogének, a rehabilitációs program pedig általában többoldalú (például egy rehabilitációs központban számos egyéb terápiával párhuzamosan valósul meg). Továbbá az intervenció és a kimenet közötti oksági kapcsolat megállapítása sem egyszerű. Az úgynevezett randomizált kontrollált vizsgálatok alkalmazása elkülönítheti a valós hatásokat a spontán felépülés, az ismételt mérések okozta gyakorlási hatás és a terápiás szakember többletfigyelméből adódó hozzáállás következményeitől (Ponsford, 2004). Habár minden agysérült személy esete egyedinek tekinthető, fontos figyelembe venni azokat a tényezőket, amelyek általában befolyásolják a rehabilitációs folyamat sikerességét. Ezek lehetnek demográfiai változók (életkor, nem, kulturális háttér, premorbid intelligencia, iskolai végzettség), a sérülés jellemzői (a sérülés óta eltelt idő, a sérülés súlyossága és kiterjedtsége), a neuroplaszticitást befolyásoló mechanizmusok (funkcionális reorganizáció, szinaptikus kapcsolatok változása), az intervenció jellemzői (gyakoriság, intenzitás, infrastruktúra), illetve pszichológiai faktorok (premorbid személyiség, hangulatzavarok, terápiás kapcsolat, hozzátartozók bevonása) (Sohlberg & Mateer, 2001). Ez utóbbiak közül a hangulatzavarok – a szorongás, a depresszió vagy a poszttraumás stressz – jelentősen súlyosbíthatják az agysérült betegek figyelmi deficitjét. Éppen ezért, ha ilyen problémákat észlelünk a betegnél, akkor a pszichoterápiás vagy viselkedésterápiás intervenciók hatékony kiegészítői lehetnek a kognitív rehabilitációnak (Ponsford, 2008). Az adott rehabilitációs módszer sikeressége emellett nagyban függ az előzetesen megfogalmazott céloktól és a személy számára releváns kimeneti változóktól. Egy konkrét példával szemléltetve: a figyelem fejlesztése egyesek számára akkor nyer értelmet, ha általa képesek visszatérni korábbi munkafeladataikhoz, míg mások számára akkor, ha hozzásegíti őket az önálló közlekedéshez. Kiemelten fontos szempont továbbá a családtagok és gondozók bevonása a terápiás munkába, egyrészt azért, hogy megértsék a nehézségek természetét (például a beteg figyelmi problémáit ne a lustaságának vagy szétszórtságának tulajdonítsák), másrészt azért, hogy támogassák a beteget mindennapi feladatainak elvégzése során a stratégiák használatában és általánosításában (Fish, 2017).