A néma szünetek és a megakadások gyakorisága a 2. táblázatban olvasható. Bár a statisztikai elemzés szerint csak a néma szünetek gyakorisága mutatott szignifikáns különbséget a két csoport között (Mann–Whitney-próba: U = 122,000; Z =−2,114; p = 0,035), az átlagértékek magasabbak mind az összes megakadást, mind a hezitálások gyakoriságát, illetve az ismétlések és a nyújtások gyakoriságát tekintve az SM-csoportban. Az SM-csoport beszélői közül 12-en produkáltak több mint 10 megakadást, míg a kontrollcsoportban mindössze 7-en. A néma szüneten kívül egy olyan megakadástípus sem volt, amely minden beszélőnél előfordult volna. Ugyanakkor a 3. és a 4. ábrán megfigyelhető, hogy kitöltött szünet mindössze három beszélőnél nem jelent meg, és akiknél előfordult, azoknál ennek a megakadástípusnak volt a legnagyobb az aránya. A kontrollbeszélőknél a második leggyakoribb megakadás a nyújtás volt, míg az SM-csoportban azonos számú beszélőnél fordult elő nyújtás és ismétlés is. A szünet a szóban jelenség extrém ritka volt, mindössze három kontrollbeszélőnél fordult elő.

 

 

 

 

Végül a betegek esetében megvizsgáltuk azt is, hogy a betegség kezdetétől eltelt idő (az évek száma) összefüggésben van-e az egyes beszédparaméterekkel. A Spearman-korreláció azt mutatta, hogy három kivétellel mindegyik paraméter esetében vagy elhanyagolható, vagy gyenge összefüggés van a betegség kezdetétől eltelt idővel, és sehol sem szignifikáns. A három kivétel a beszédtempó (r =−0,576; p = 0,010), az átlagos szünetidő (r = 0,489; p = 0,034) és a szünetarány (r = 0,553; p = 0,014) voltak, amelyeknél közepesen erős szignifikáns korreláció volt a betegségidő és az adatok között.