A jelen vizsgálatban összehasonlításokat végeztünk magyar nyelvi adatokon, arra a kérdésre keresve a választ, hogy eltér-e egymástól az előrefelé, a hangsor vége felé ható, progresszív, valamint a hátrafelé, a hangsor eleje felé ható, regresszív (a közbeeső mássalhangzón átívelő) magánhangzók közötti koartikuláció a célmagánhangzó minőségbeli változásában tetten érhető hatás szerint. A szerzők ismeretei szerinti egyetlen korábbi, a magyar nyelvre vonatkozó hasonló vizsgálat tanulságai (Conklin 2019), valamint az annak alapján felmerülő kérdések nyomán azt a feltételezést fogalmaztuk meg, hogy az előrefelé ható, progresszív koartikuláció erősebb, azaz nagyobb hatást fejt ki a transzkonszonantális magánhangzó minőségére, mint a hátrafelé, regresszíven ható a magyar nyelvben is. Ezzel összefüggésben (a két vizsgált mérőszámunk tekintetében) a következő hipotéziseket állítottuk fel. Feltételeztük, hogy a célmagánhangzó centralizáltabban, azaz inkább a magánhangzótér közepe felé pozicionálódik az artikulációs és akusztikai térben akkor, amikor koartikuláló helyzetben ejtik a beszélők; ugyanakkor azt is vártuk, hogy a centralizáció mértékében eltérést tapasztalunk a koartikuláció iránya szerint, mert az előrefelé ható, progresszív koartikuláció nagyobb mértékű centralizációt okoz, mint a hátrafelé, regresszíven ható. Másfelől azt is feltételeztük, hogy az előrefelé ható koartikuláció hatására a célmagánhangzók jobban szóródnak az akusztikai és artikulációs térben a különböző (koartikuláló és neutrális) kontextusok közös átlaga körül, mint a hátrafelé ható koartikuláció hatására, azaz a megvalósulások kevésbé homogének az előbbi fonetikai helyzetben.