A hangszalagok rezgésének és a szupraglottális artikulációs gesztusok időzítésének alapján különböző fonetikai tulajdonságokról beszélhetünk, melyeket az egyes nyelvek eltérően használnak ki a laringális oppozíciókban. A legtöbb nyelvben bináris szembenállást figyelhetünk meg, a magyarban például a zöngés–zöngétlen jegyek alkotnak oppozíciót. Mivel a hangszalagok zárásának és nyitásának időzítése eltérő lehet, ezért többféle zöngés és zöngétlen képzés lehetséges, így a fonológiai [±zönge] jegy nyelvenként eltérő képzést takarhat. Lisker és Abramson (1964; 1967) klasszikus írásai ezeket az eltéréseket a zárhangot követő fonáció kezdetének megjelenésére alapozza, melyet az irodalom zöngekezdési időnek (Voice Onset Time, VOT) hív. A szerzők a VOT alapján három fonetikai kategóriát állítanak föl: (i) negatív VOT, azaz előzönge, ilyenek a zöngés zárhangok a magyarban; (ii) rövid vagy zéró VOT, tehát a zár feloldását követően rövid időn belül megindul a fonáció, ilyenek az angol zöngés zárhangok, illetve a magyar zöngétlen zárhangok; (iii) hosszú VOT, azaz a zár feloldását követően a zönge hosszabb idő elteltével, legalább 35–60 ms-mal később indul meg, ilyenek például az angol zöngétlen-aspirált zárhangok. A VOT klasszikus leírása szerint azokat a nyelveket, amelyekben a zöngekontraszt alapja a negatív VOT és a rövid/zéró VOT, zöngésítő (voicing/true voice) nyelveknek szokás hívni, és ezek közé tartozik a magyar is. A klasszikus leírások szerint (l. pl. Jansen 2004; 2007 összefoglalását) a zöngésítő nyelvek igazi zöngésítő tulajdonsága nemcsak a zárhangok VOT-jában nyilvánul meg, hanem abban is, hogy az összes zörejhang (így a réshangok és a zár-rés hangok is) [±zönge] jegye aktívan részt vesz a zöngésségi/zöngétlenségi hasonulásban, valamint, hogy a zöngésségi kontraszt megnyilatkozások végén, szünetek előtt is fennmarad.