A WHO az ivóvizek és a forrásul használt vizek mikroműanyag-tartalmát vizsgáló 50 szakirodalmi tanulmány alapján készített összefoglalót [10]. Ebben bemutatják a mikroműanyagok lehetséges forrásait (emberi élet, közlekedés, mezőgazdaság, ipar) és transzportját (városi por, szennyvizek, hulladékok) a természetes vizekbe, valamint az ivóvíz kezelésekor (koaguláció, flokkuláció) és elosztásakor (műanyag csövek/hálózatok eróziójából) a fogyasztóhoz kerülő mikroműanyag-szennyezéseket tárgyalják. Felhívják a figyelmet, hogy az ivóvíz mikroműanyag-tartalma kockázatot jelent az emberi szervezetre: a részecskék felszívódhatnak, akár akkumulálódhatnak az élő szövetekben; a műanyagok gyártásánál használt adalékanyagok és a jelen lévő monomerek mérgező hatásúak lehetnek. Megállapítják, hogy korlátozott számú ivóvíz-vizsgálat készült el 2019-ig a nemzetközi szakirodalomban, köztük kevésbé megbízhatóak is vannak [10]. Az utóbbi időben igen érdekes cikkek jelentek meg. Az egyikben például arról számoltak be, hogy Mexico City 42 metróállámásán lévő ivókutakban igen nagy mennyiségű mikroműanyag-szennyezést találtak, amelyek emberi fogyasztásra szánt potenciális „mikroműanyag forró pont (microplastic hotspot)”-oknak tekinthetők [74], míg egy másikban arra a következtetésre jutottak, hogy az óceánpart menti metropoliszok víztesteiben (a vízgyűjtő terület tavacskáiban, patakjaiban, folyóiban stb.) egymásra rakódik és növekvő szintű a mikroműanyag-szennyezés a szárazföldi területektől a torkolatokig és a nyílt óceánig haladva [75]. A rendkívüli események, heves esőzések, viharok kulcsfontosságúak az ivóvíz forrásául szolgáló felszíni vizek mikroműanyag-szennyezésében [76]. 2020-ban a budapesti ivóvízben végzett a Wessling Hungary két helyen (észak-budai és csepeli iskolák) mérést a Greenpeace Magyarország számára: az 1500 liternyi ivóvízmintákban 7, illetve 10 db mikroműanyag-részecske volt kimutatható, ami nem tűnik soknak, de az egységes módszertan hiánya ellehetetleníti az összehasonlítást [77].