Ahogy ez fentebb bemutatásra került, a szklerózis multiplex átlagos kialakulási ideje a 30-as életévekre tehető, mely a munkavégzés és a családalapítás kiemelt és központi időszaka, ennélfogva a betegség jelentős egyéni, családi és gazdasági terhet jelenthet az érintett személyek és családjuk életében (Dendrou és mtsai, 2015), sok esetben ellehetetlenítve, hogy az egyén ellássa munkáját, gondoskodjon magáról és lakókörnyezetéről, valamint hogy részt vegyen társas vagy szabadidős tevékenységekben (McNulty, 2007). Mindeközben a prognózis kiszámíthatatlansága miatt a hosszú távú célok (pl. gyermekvállalás) is veszélybe kerülnek, akár azok feladására kényszerülhet az egyén (Dennison és Moss-Morris, 2010). Noha a kezdeti tünetek legnagyobb része idővel elmúlhat, a betegség előrehaladtával a megjósolhatatlan szövődményekből egyre több maradványtünet marad vissza, melyek halmozódhatnak (Márkus, 2006), jelentősen rontva az érintett személy életminőségét (Hanna és Strober, 2020). A betegség kiszámíthatatlan, számos területen rokkantsághoz vezető és gyakorta nagyon kellemetlen tünetei mellett és azokon túl, 25 évvel a diagnózist követően a betegek 50%-a képtelenné válik a mozgásra, és kerekesszék állandó használatára kényszerül (Dendrou és mtsai, 2015). A mindezekkel járó, érthető módon fellépő reaktív pszichés tünetek, nehézségek mellett, valószínűsíthetően a károsodott idegrendszeri folyamatok is szerepet játszhatnak az egyén érzelmi-hangulati életének változásában (Hanna és Strober, 2020). Mindezek okán a szklerózis multiplexszel élők körében a depresszió élettartam-prevalenciája 30–40% (de akár 50% körüli is [Carson és mtsai, 2007; McNulty, 2007]), a szorongás gyakorisága 36% is lehet, mely utóbbi még gyakrabban fordulhat elő a betegség korai életkorban történő diagnosztizálása esetén (Hanna és Strober, 2020).