A belgyógyászat megnevezésre számos nyelv az általános jelentésűnek ható medicina, medicine, orvoslás, orvostudomány kifejezést használja. Ebben az értelemben a „belgyógyászat az orvoslásnak az az ága, amely az egész orvostannal és az egész emberrel foglalkozik” (Magyar, 2010, 1.). Az orvostudomány elméletének és gyakorlatának fejlődése és az egészségügy specializálódása nyomán azonban indokolttá vált a belgyógyászat kifejezést pontosabban is meghatározni. Joseph Skoda, a Bécsi Egyetem orvosi karának professzora a 19. században elsőként a „kültakaró” megbetegedéseivel foglalkozó bőrgyógyászatot (dermatológia) egy önálló klinika hatáskörébe helyezte, saját területét pedig attól kezdve „belgyógyászatnak” nevezte. A belgyógyászat (és a fenti gondolatok mentén általában a medicina) természettudományos fejlődése miatt azonban szükségessé vált ezen terület további differenciálódása is. A 19. századi nagy járványok vizsgálata, kórokozóik felfedezése és a fertőzések gyógyítása miatt az infektológia, a röntgensugár felfedezésével (1892) a radiológia, a kórélettan és gyógyítás életkori szempontjainak hangsúlyozása miatt a csecsemő- és gyermekgyógyászat, az elektrokardiográfia (EKG) felfedezésével (1902) a kardiológia, a fehérvérsejt- és leukémiakutatások következtében a hematológia, a belső elválasztású mirigyek zavarainak kutatása és leírása mentén az endokrinológia néhány évtized alatt mint speciális szakágak váltak ki a kezdetben átfogó és integratív belgyógyászatból, egyúttal szükségessé téve az egyes szakterületeken célzottan képzett és gyakorlott szakemberek specializálódását is (Karasszon, 2010). A jelenkor belgyógyászának így az élettani, kórélettani és általános orvostudományi ismeretek széles tárházával, a diagnosztikai lehetőségek és módszerek, valamint a terápiás eljárások holisztikus és korszerű ismeretével kell rendelkeznie, amelyekre építve megállapítható a diagnózis, így a további szakellátás szükségessége is.