Az autonómiaparadigmát képviselő tantervekkel szemben elhangzanak kritikai észrevételek is. Az egyik ilyen, hogy ezek a tantervek nem biztosítják az oktatás egységét az országban. Ez a kritika annyiban mindenképpen reális, hogy valóban, ha következetesen érvényesülne a központi és az iskolai tantervi szabályozás esetében ez az elgondolás, akkor iskolánként, pedagógusonként, tanulónként eltérő tartalom jellemezné a tanulás-tanítás folyamatait. Nem világos azonban, hogy ez miért probléma. Az érdemi pedagógiai differenciálás a modern pedagógia egyik legfontosabb elve a tanulás-tanítás folyamatait illetően, éppen az lenne a baj, ha a teljes azonosság, egységesség érvényesülne. Természetesen annak van jelentősége, hogy az ország polgárai iskolai neveltetésük során elsajátítsanak bizonyos a társadalmi kommunikációt, az együttműködést biztosító, közös műveltségi elemeket. Nyilván lehet azon gondolkodni, hogy mi az a közös műveltség, amely mindenkinek „jár” az iskolában, ami valóban hozzájárul a társadalom integráltságához. Ezért az autonómiára épülő tantervek hívei is elfogadják, hogy bizonyos tananyagok, követelmények, célok nem nélkülözhetők a tantervekből. A tantervfejlesztés talán legnehezebb feladata ebben megállapodni. És mindig ott van a kísértés, hogy a fejlesztők – mert felelősséget éreznek a közös műveltség kijelölésével kapcsolatban – állandóan tovább bővítsék a közös tartalmak már megállapított körét. Egészen addig, amíg átlépve egy egyébként nem meghúzható határt, valójában már a másik paradigmának megfelelően fejlesztik a tantervet. Valójában az autonómiát széles körben biztosító tanterv is előíró, amennyiben a benne lévő fejlesztési feladatok minden érintett számára kötelezők és egységesek. A lényeg tehát az, hogy az autonómiaparadigma szerint készülő tanterv sem veti el az egységességet, azt dialektikus viszonyban állónak gondolja a differenciáltsággal (M. Nádasi, 1986, 2010), de nem engedi, hogy a tanterv részletesen előíróvá váljék.