Egy társadalmat nagymértékben jellemez, miként bánik a saját belső egyenlőtlenségeivel. Bizonyos egyenlőtlenségeket a legtöbb ember természetesnek tekint. Például a jó adottságokkal rendelkező, gyorsan és eredményesen tanulni tudó, önmaguk, szűkebb és tágabb környezetük számára jelentős hasznot hajtó emberek átlagosnál lényegesen jobb társadalmi pozíciója, magasabb jövedelme, elismertsége elfogadott, magától értetődő. Sokan ehhez hasonló módon fogadnak el más egyenlőtlenségeket is, például természetesnek tartják a szegénységet vagy bizonyos társadalmi csoportok kirekesztettségét, méghozzá az „áldozat hibáztatása” alapján. Ez az attitűd mélyen gyökerezik a társadalmi gondolkodásban, a diszkriminációval sújtott társadalmi csoportokkal szembeni előítéletek „ideológiáját” képviselők sajátja. Jelen van az oktatásban is, a tanulásban lemaradó, az esetek nagy részében az alacsonyabb jövedelmű családokhoz tartozó gyerekekkel szemben fogalmazódik meg, hogy eleve fejletlenebbek, hiszen rosszul nevelik őket a szüleik, e családokban nincs becsülete a tanulásnak, ezek a gyerekek sokkal gyakrabban tanúsítanak deviáns magatartást. Már a rasszizmus fogalma alá tartozók azok a vélekedések, amelyek megváltoztathatatlan, biológiai, például genetikai tényezőkre hivatkoznak, Magyarországon nemegyszer a romákról alkotott mélyen előítéletes, rasszista gondolkodás keretei között (Arató, 2015; Rayman, 2015). Boreczky Ágnes és Nguyen Luu Lan Anh (2017) budapesti pedagógusok egy egyáltalán nem elhanyagolható hányada esetén mutatják ki a negatív attitűdöket a bevándorlókkal és menekültekkel szemben. Gordon Győri János (2014) írja az általa vezetett, a pedagógusok multikulturális nézeteit vizsgáló kutatásról szóló beszámolóban: